Egy elhagyatott teleken állok,
mely régen az otthonom volt.
Csak egy üres lyuk tátong
ahol valaha egy kút mormolt.

A régi házat lebontották,
már csak gaz nő helyében,
régi lakói már elhunytak,
de rájuk még jól emlékszem.

A homokozó, hol játszottam,
nem más mint kísérteties üreg,
nem nő benne más mint
csalán, bogáncs s vadfüvek.

De egy gyám itt még őrködik
mintha óvva nézne le reánk -
volt otthonunk drága kincse –
az a régi, szeretett diófánk.

Csak mellettem legyél.
Lássam szemed mélyéből
A szeretet lángját, melegét,
Hogy tekintetedben
Béke legyen, harmónia,
És ne gondolj semmi másra
Csak az együtt töltött boldogságra.

Te vagy torkomban a szó,
A mondatnak értelmet adó,
És a köztes sejtelmes csend,
Hogy összeálljon a kimondott rend.

A fogalomba terelt gondolat
Tőled ered bennem, és Neked
Feléd árad szeretettel
A kibuggyant csermely,
És folyóvá duzzadtan ömlik
lelked óceánjába.

Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.

Dagad a Hold az égen
S az éj lábnyoma
Pattogva lépked
Párát tapos a bozótba

Suttognak az ágak
Leveleik közt a távolból
Hunyorognak a csillagok
E kései órában gondolataimmal
Egyedül vagyok

Arrébb a lombokban
Csalogány csalja
Füttyös társát párba
Hogy elűzze magányát éjszakára

Az idő nesztelen oson
A sötét árnyak közt
Visszaverődik az ablakon
S a csalogány kitartóan
Cifrázva udvarol

Álmatlan órában mesél az éj
A cserjésben éppen
Lopakodik a veszély
Majd hirtelen csönd
Zuhan az égből
Sűrű néma ború
A lombok sem sziszegnek
Hangtalan minden odú

Párával, holdsugárral elegyednek
Gondolataimba éket vernek
Megszakad a szófolyam
És
A csendben komótosan
Álmom léptei közelednek

De e percben
Még Veletek vagyok
Kik bennem
A múltból maradtatok
Hallgatagok.

Magam sem tudom, mi a baj?

Aggódok, mert ez bennem fészkel…
Mért pont én? Nem érem föl ésszel!
Bennem dühöng nappal,
Még tegnapi nappal…
Látomásom van… kis reménnyel.

Éjjelem hunyorogva élem,
Lepedőráncot… bajnak vélem.
Ágyam még vetetlen,
És nem gyűrhetetlen.
Remények és vágy itt vannak vélem…

Nem is tudom miért aggódok,
Sejtelmeim előtt hajlongok.
Szívem biz’ úgy reszket,
Jó hallgatni csöndet…
Mi sarjad? Aggódok… asszonyok!

Vecsés, 2020. január 2. –Kustra Ferenc József– írtam: LIMERIK csokorban.