(3 soros-zárttükrös)
A múltam, maga az életem és folyton belemerülésre hívogat,
Én máris ugrok és megyek, közben előveszem az árny-emlék arcodat?
A múltam, maga az életem és folyton belemerülésre hívogat.

Voltál, mint boldog szellő az életrengető életviharom előtt,
Fényedben sütkéreztem és rád gondolva vágytalak mindenekelőtt?
Voltál, mint boldog szellő az életrengető életviharom előtt.

(Septolet csokor)
Arcoddal feküdtem,
Keltem,
Ettől ébredtem?

Az egyetlen ölelésünk
Akkor még békességünk?
Elromlott életünk,
Szerelmünk?

(anaforás, 10 szavas duó, mondat önrímes)
Látom, Te már nem kerülsz közelebb hozzám,
Elfelejtettél, Te hozzám?

Látom, Te már soha nem fogsz tartozni hozzám,
Elfelejtettél hozzám?

(Bokorrímes)
Sors ellen úgy sem lehet erőlködni?
Neked mondjam, hogy sors könyve csak közli?
Érzelem nem számít, mit lehet tenni?

(dupla anaforás Senrjon csokor)
Sorsban, egyéni érdek
Bizony, nem is befolyásoló!
Éli, mi rárótt!
*
Sorsban szerelem,
Írva, vagy íratlanul nincs is.
Éli, ha van ily'.
*
Sorsban kapcsolat
Nem játszik, sors vak-érdektelen.
Éli kiróttat.
*

(bokorrímes)
De tudd Babám, hogy én - hiányban - azért sem feledlek,
Még az emlékemben is szívvel-lélekkel szeretlek.
Hiányod folyvást fönnáll, így aztán el nem feledlek,
Hiányomban állandóan eszembe vagy, kereslek...

Vecsés, 2021. október 1. ? Kustra Ferenc József ? íródott: romantikus, alloiostrofikus versformában.

Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.

Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.

Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.

Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.

Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.

Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.

Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.

Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.

Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.

Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.

Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.

Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.

Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.

Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.

Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.