Gyöngyfény-színű ajkaid remélem a csókomra vágynak
Ugyan, szeressük már izzadtra egymást… test és a vágyak…
Még hiány van, nincs itt az ölelésed, pedig -csak miattad- felajzott vagyok,
Fura mi? Pedig csak a szerelmi életünk teljesüléséért harcolok.

Holdvilágos, magányos éjben szerelmedre vágyom,
Testembe szorult vágyak a gyászom.

Vágy
Gyötri
Testemet.
Hiányod fáj!
Katarzisra vár.
*

Szinte csak azon jár az eszem, hogy izzadt hasadon csúszkálok,
Szádba meg csókot lehelek… de mikor? Erre is nagyon vágyok…
Alkonyat mikorra elparázslik, itt már a karjaimban tarthatlak?
Jó a szerelmes csend, de én kicsiholom belőled a kéj-hangokat!

Vágymámoros, tüzelő tested kívánom,
Forró csókjaid imádom, beteljesülésünkre úgy vágyom.

Vágy
Sóhaj
Elhagyja
Számat: Jöjj már!
Téged akarlak!
***

Csendes vágyainkban összeölelkezünk,
Aztán nem bírjuk és bele heveskedünk,
Fellobban a szerelem tüze, az izzó levegőben,
Én, birtokollak, de a vágyak, még csak ide jövőben…

Ölelésed gyöngéd... bársonyként csúszik kezed testemen,
Érzem tested-tüzét, siklok testeden.

Vágy
Permed,
Heves csók
Tüzet csihol.
Szerelmünk lángol.
*

Dobbangat a szív és hasra is fektetlek,
Dobbangat a szív és beléd szeretgetek…
Dobbangat a szív és már ő is leizzadt,
Dobbangat a szív és akarat még akadt…

Kéjben úszik testünk, mámor fedi eszünk
Egymásba beleveszünk... égig repülünk.

Méz
Édes
Élvezet,
Égbe repit
Immár bennünket.
***

Kedveském, isteni voltál, nagyon mélyen éltelek,
Kedveském, nagyon hatottak rám, finom rezdülések…
Kedveském, már jár az eszem, újra, mikor élhetlek?

Kedvesem, veled lenni káprázat,
Minden vágyam újraélni, ezt a szerelemlázat.

Vágy
Gyötör
Pedig csak
Most mentél el.
Jó veled! Jöjj már!

Vecsés, 2018. január 14. – Szabadka, 2018. június 22. – Kustra Ferenc József– a verset én írtam, alá a 10 szavasokat és az apevákat poéta és szerzőtársam Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe:”Szárnyaló vágyak”. „Permed”, régi szó = fokozódik, emelkedik.

Hétköznapi pszichológia

(Bokorrímes)
Sok ember olyan szemellenzővel jár, mint a sörös-kocsi lovai,
Van, aki egész életében dugóhúzóba zuhan, mint légjárók gépei…
A legtöbb embert körülveszik a mélységes mélabú, sötét fellegei!

Ebédileg a tányéroknál bús-bánatosan ül a tömeg, de mindenki egyedül,
Teli tányér, üres tányér, felnézve a semmit látja… életében csak menekül…
Desszertet már nem várja, édességet nem kedveli, máshol lesz egyedül.

Van ki hallja, sőt érzi a szárnysuhogást, mert őrangyala éppen dolgozik,
De ez élethosszabbításra, vagy az öröklét elnyerésére, nem vonatkozik…
Az ez egy persze nagyon is biztos, hogy az élet véges… halállal elfogyatkozik.

(Anaforás, belsőm rímes, bokorrímes)
Ki már öregszik… Léte naplementéjének a színeit és pillanatait szürcsöli,
Ki már öregszik… Léte fájó pontjainak darabjait, szívéből előveszi…
Ki már öregszik… Létét siratja, hogy itt a vége, mert a sorsa ezt rendeli!

Vecsés, 2020. július 14. – Kustra Ferenc József

Korom haladtával már belátom,
Sok embernek ezen a vad világon,
Nincsen remény és nincsen boldogság,
Megnyugvást nem hoz, csak túlvilág…

Budapest, 1997. december 22. – Kustra Ferenc József

Ennyi kell, kizárólag. Egy kávé ami forró.
Kilábalok az álomból s lefőzöm amint
Eszembe jut a tegnap, a sok üres korsó.
Izmok rándulnak, mosolygok. Kávé kell,
Meg bele tej. Magyar termék, az az olcsó.

Zimánkós az idő, vagy a véralkoholszint
Csappant meg, köntösöm felhúzom.
A cukor, tejpor meg nutella rámtekint,
Mindenből teszek, egyik se kell bele,
mellé kellene Ő, aki rám se legyint.

Asztal végében ülhetnél, vagy rajta
a terítőn, az ínyenc eledelek között.
Mesélhetnél vagy fakadhatnál dalra
Is rögtön, arról amit álmodtál, ami kell.
Csak szúró szemeid vesd erre az arcra.

Több kell, mint kávé. Jobb kell mint köntös.
Kívül-belül melegíts, érzékszerveim kösd
Le kérlek testeddel, érzem milyen bűvös.
Most nézem, a kávéspoharam még tele,
Kortyolom, most ez kell, ez a közömbös.

Első pillantásra beléd szerettem,
és szívem halk szavát követtem.
Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,
de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.
Kell, hogy erős legyek, önmagam, egyedül,
és így talán a Te szíved az enyémmel rezdül.
Lágyan, finoman, egymást érezve lényünk megnyílik egymás felé,
érzem lelked érintésének mélységét, mely csak hozzád vezet, nem másfelé.
Tudom, hogy együtt erősek vagyunk, egymásból meríthetünk,
és a világ elhalkul, és ketten vagyunk egyes-egyedül.
Arra születtem, hogy szeresselek,
hogy szerelmemmel ünnepeljem lényedet,
Te pedig lelkemet vezeted előre,
és bármerre mész, én követlek.
Hisz hozzád tartozom, Te pedig énhozzám,
mindig is így volt, és így lesz ezután.