A poéta meditál…

Életperc, végleg belefagyott a párnámba,
Én meg aztán belestem az életármányba…
Most nem is tudom, hol vagyok, mely tartományba?

Lélekhullámaim csapkodják a partomat,
Ilyen párás zajban, nem hallom a hangomat…
Nézek körbe... keresem üldöző vadakat.

Mit ér a poéta ma,
Ha nincs neki holnapja?
Vagy feledett a múltja…

Mit ér a költő, itten és ma,
Ha lélekből, nem is tőr dala?
Enélkül nincsen mesés csoda!

Két-három gondolat megfogan-e
És jövőbe, előre mutat-e?
Toll, leírni nagyon akarja-e?

Volt már olyan, hogy az ihlet bőszen meglátogatott.
Szikrát szórt, a lelkem ettől lobogó lángra kapott.
Tollam meg suhant a papíron, maradandót hagyott!

Lelkemben, szelem kavara,
Tüzem, így nagyon lángola…
Agyam, szavakat kiontja.

Leülök és leírom a sötéten merengő sorokat,
Percek múlva, gyorsan írom viccesre sikerült sorokat…
Életpercek telnek, gondolat-sodrásnak… hagyom magamat!

Lelkem, egyenesen sugárzik, amikor nektek írok,
Lehet, hogy akkor egyben, az Úr kegyeltje is én vagyok?
Most múlik pontosan az életperc… amiben még lakok…

Vecsés, 2015. május 5. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia

Párkapcsolatban, ha a szeretet belül gyűlöletté válik,
Akkor a szívbe-lélekbe markolóan fog hatni.
Az a fél, aki akaratlanul is, de áldozattá válik,
Tehetetlen,
Mert a gyűlölködőre, szép szóval nem lehet hatni!

Elmenni, lelépni? Kérdés: ez kivitelezhetővé válik?

Vecsés, 2018. október 7. – Kustra Ferenc József

Csak nézek a velem szemben lévő hófödte csúcsra…
De nem látom, mert belül belemerengek a múltba…
Honnan, miért jöttem, mit értem el és ki is vagyok?
Azon gondolkozok, mért nem segítettek angyalok?

Nagy gondolatok letaglóznak, beleveszek az őrültségbe!
Utoljára még látom, szabad madarak szállnak a kék égbe…

Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József

Veled vágyom a szürkülő alkony
lenyugvó csöndes moraját,
veled vágyom a holdfényes estét,
mely fényével hinti be szobám.

Veled vágyom a táguló csöndet,
mely átölel, s magába zár,
az esti sötétség rejtett nyugalmát,
mely belőled áramlik át.

Veled vágyom az éjszaka álmát,
mely fátyolként teríti rám
csöndes nyugalmát, s hűs kezével
simítva lágy csókot ád.

Veled vágyom a virradó hajnalt,
mely elém tár ezer csodát,
elűzve tőlem minden kételyt,
amely a lelkembe váj.

Veled vágyom a földi létet,
a jövőt, az alkonyodást,
csak szeress. Nem kérek többet.
Elég, ha karodba zársz.

Menni kéne valamerre, hogy elálljon a gubanc,
Vinni kéne hátizsákban mindent, mi hóbelevanc.

Az egy helyben toporgás a haladás átka,
Ez nem indok a maradásra, mint egy mátka.

Haladni kellene, csak menni előre,
Hogy ne szomjazzunk, legyen hát nálunk lőre.

Menni kellene, hogy haladjunk, az élet is halad,
Ne feledjük, a kutya ugat, a karaván halad.

Vecsés, 2014. április 6. - Kustra Ferenc József