Idő 
Értékelés 
Értékelés Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.
Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.
Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.
Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.
Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.
Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.
Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.
Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.
Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.
Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.
Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.
Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.
Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.
Nem az az igazi költő,
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.
Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.
Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.
Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.
Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.
Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.
Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.
S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!
Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.
Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.
Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.
Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.
Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.
Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.
Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.
S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!
Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!
Könnyekben úszik, sír a lelkem,
fájdalom marja mindenem,
Ne kínozzatok! Nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!
Szerettem volna mindent adni
magamból, mit csak lehetett,
nem maradt másom, csak a szívem,
tépjétek ki, hogy ne legyen
Belsőmben annyi keserűség,
amely mardossa mindenem,
felgyülemlett, akár az égen
feltornyosuló fellegek.
Törékeny szívem, mint egy tárgyat!
Tálcán kínáltam fel neked,
de te széttépted, mint egy rongyot,
mely a sarokban ott hever.
Csak egy darabja maradt nékem,
a többi széttépve ott hever,
azt a darabot mért hagytad meg?
Mért nem tépted ki teljesen!
Akkor többé nem fájna semmi.
Csak béke lenne, mely végtelen,
ne bántsatok, hisz nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!
fájdalom marja mindenem,
Ne kínozzatok! Nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!
Szerettem volna mindent adni
magamból, mit csak lehetett,
nem maradt másom, csak a szívem,
tépjétek ki, hogy ne legyen
Belsőmben annyi keserűség,
amely mardossa mindenem,
felgyülemlett, akár az égen
feltornyosuló fellegek.
Törékeny szívem, mint egy tárgyat!
Tálcán kínáltam fel neked,
de te széttépted, mint egy rongyot,
mely a sarokban ott hever.
Csak egy darabja maradt nékem,
a többi széttépve ott hever,
azt a darabot mért hagytad meg?
Mért nem tépted ki teljesen!
Akkor többé nem fájna semmi.
Csak béke lenne, mely végtelen,
ne bántsatok, hisz nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!
Ha öreg leszek, és dús hajamba
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.
Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.
Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.
Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.
Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.
Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.
Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.
Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.
Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.
Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.
Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.
Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.
Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!
(3 soros-zárttükrös)
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék,
Inkább otthon a lét nyugalmában az ablakon át, jól kinéznék…
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék.
*
(Leoninus)
De! Én csak a közeli erdőben vágytam szabadságra, merőben.
Gondoltam, hogy sétálok délután, aztán nekem lett rém-délután.
Így nyárelőn már sok és nagy a lombozat, a messzire látás lefagy.
Én is inkább néztem az őzeket a viháncolásokat, meg őzgyerekeket.
Nem volt gyanús jel, nem dörgött az ég, így ravaszságból volt elég.
Hirtelen zuhogni kezdett a vérmes eső, nagy cseppekben ütött ő.
Ez semmi, de rám rontott egy szélvihar, mi vizet az arcomba kavar.
Nyakamba is befolyt, fenekem is úszott, meg a víz már cipőmben állott.
Próbáltam elbújni, de persze nem volt hova, őzeknek meg van vízálló bundája.
Kis tisztásra valahogy elértem, csodára vártam fölnéztem!
Felhőket a vihar már el is söpörte, de még úti-cseppeket biz’ rám mérte.
Próbáltam kitalálni szerencsével és lám sikerült is szerencsével…
*
(Septolet)
Hazaértem,
Ázott létem
Fürdőkádba gyömöszköltem…
Megmenekültem…
Délutánon, már csak nevetek,
Vízbe beleesek,
Abban elténfergek…
Vecsés, 2022. június 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék,
Inkább otthon a lét nyugalmában az ablakon át, jól kinéznék…
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék.
*
(Leoninus)
De! Én csak a közeli erdőben vágytam szabadságra, merőben.
Gondoltam, hogy sétálok délután, aztán nekem lett rém-délután.
Így nyárelőn már sok és nagy a lombozat, a messzire látás lefagy.
Én is inkább néztem az őzeket a viháncolásokat, meg őzgyerekeket.
Nem volt gyanús jel, nem dörgött az ég, így ravaszságból volt elég.
Hirtelen zuhogni kezdett a vérmes eső, nagy cseppekben ütött ő.
Ez semmi, de rám rontott egy szélvihar, mi vizet az arcomba kavar.
Nyakamba is befolyt, fenekem is úszott, meg a víz már cipőmben állott.
Próbáltam elbújni, de persze nem volt hova, őzeknek meg van vízálló bundája.
Kis tisztásra valahogy elértem, csodára vártam fölnéztem!
Felhőket a vihar már el is söpörte, de még úti-cseppeket biz’ rám mérte.
Próbáltam kitalálni szerencsével és lám sikerült is szerencsével…
*
(Septolet)
Hazaértem,
Ázott létem
Fürdőkádba gyömöszköltem…
Megmenekültem…
Délutánon, már csak nevetek,
Vízbe beleesek,
Abban elténfergek…
Vecsés, 2022. június 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
