Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.

A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.

Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.
Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:
minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.
S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.
Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem olyan féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.
Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.
Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.

De jó, hogy még ezt nem tehetik… Ha mindannyiunkat sorra vehetnék,
’Földön legokosabb’ titulusát megint-mindig ostobák szereznék…
Jobb is… ne imádkozz jobb sorsodért, hogy éltednek értelmet adjon,
Kiáltsd ki: Asszonyok, belőlem mindenki nagy ostobát csináljon…

Miért kínlódsz, mint igavonó állat, annyit tanulni oly' értelmetlen,
Elég neked, ha régi jó ostoba vagy életpályádon… személyedben.
Ezen a világon mindenéből pótdíjért sokat tanulhatnak,
De egyetem tisztségesei ostobának diplomát nem adnak…

Fejjel lefele van világban minden, tudósaink tán' sorban halnak éhen…
Igaztalanok a legegyenesebbek, mert ők az ostobák a műveltek…

Vecsés, 2020. november 11. -Kustra Ferenc József - írtam: „iytop” szerzőtársam azonos c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

Tavaszi anziksz…

Ahogy tavasszá válik a tél,
Meleg szellő, rügyeket kefél…
Állat már, hidegtől nem is fél.

Szellő ölel ágat,
Napsugár rügyet csókol rá.
A kutyus napozik.

Hamar jön a tavasz, érzem, már ma.
Patak csobog, fényed várja.
Hamar jön a tavasz, érzem, már ma
*

Lassan a fagy is kiolvad már, mindenekből.
Kiolvad belőlem is, főleg a lelkemből…
Magamhoz térek lassan, mint fák a ligetből.

Megszűntek a fagyok,
Dermedt lelkem is felenged.
Dereng már a tavasz.

Csicsereg madárka, csak lebeg a szárnya.
Szellő fúj mosolyt a világra.
Csicsereg madárka, csak lebeg a szárnya.
*

Lám... új fényeket vélek -körben- felfedezni,
Szívem is átérzi ezt, és kezd melegedni…
Látom a rügyeket, kezdenek virágozni...

Életre kel minden,
Szívem telik szeretettel.
Fakadnak a rügyek.

Napfény lesz kis virágok párja.
Méhek zsongása - szép zene lágya,
Napfény lesz kis virágok párja.

Vecsés, 2016. április 25. – Szabadka, 2018. január 16. – Mórahalom, 2018. január 21. – Kustra Ferenc József: a verset én írtam. A HIAQ -kat Jurisin Szőke Margit írta. A 3 soros-zárttükrös versszakok, Farkas Tekla munkája.

A felületen
Mit látsz a jelenben
Csak a betűhalmazom
Ide ragadt pár kavargó
Csavargó
Gondolatom.

Az össze-visszaságban
Egy résnyi pillanat
Csupán a jelen
Eltűnik egy szemvillanás alatt
De egy röpke érzés-fuvallat
Momentuma
Veled marad.

Szavak melyek képet
Hangulatot alkotnak
Most
Neked
Belőlem fakad.
Megfestik kifeszített vásznad
Ott leszek a színek közt
Ahogy te láttad

Érted értelmét
Miként álmodja
A nap a fényt
A fagy a jégvirágot
Az Itt a távolságot
Az idő az örökkévalóságot
A tegnap a mozdulatlanságot
A Most a valóságot

És ...
Még sorolhatnák
Egy pár alkalmatosságot
Betű-halmazságot
...de inkább
Üzenem Neked
A Barátságot.