(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

ISMÉT ÍROK KEDVES ÚR
opus tantum fictivus!?*

Hát ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.

Mert-hát nem vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen nyers módján)
számtalanszor megmondta.
No lám!
Most sem tartok sem rímet,
sem ritmust, sem szótagot,
mint a borsó, lepereg rólam minden,
s a Nagy Művészet elhagyott.

Önben, Kedves úr,
tudom hogy irányomban
ellenszenv s harag dúl,
melynek okát nem találom,
pedig nem kértem, hogy
legyen tisztelőm, vagy barátom.
S a magas lóhoz (min ül),
tudom, hogy nem passzol
nyereg helyett hokedli,
de ostoba szamárként,
mégsem hagyhatom magam:
úri passziója által megkövezni.

Higgye el Kedves úr,
(aki ugyebár sokkal több tőlem)
ha belém rúg olykor-olykor,
forogni fog lelke a temetőben.
Mert nem dicsőség
leköpni a senki-semmit,
ki azt sem érti tán, hogy
miért is tapossa meg lelkit.

Feljebb nem ér Kedves úr,
ha magamfajta gödörbe lép,
(ki lennék két zárójel közt)
akár csak az alja nép.
Mert ugyebár,
Költőnek lenni az szent dolog,
s hogy engem köztük lásson
Kedves úr,
attól "jótét lelke" háborog.

De hát nem is vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen módján)
számtalanszor megmondta.
És mégis...
Lám ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul,
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.

Budatétény 2017. január 6.
* a vers csak fikció!?

A tatamin állok, itt kezdődik az út,
minden lépés, minden dobás egy újabb tanúbizonyság.
Ez több mint sport – ez az életem része,
erő, önuralom, tisztelet mind belém vésve.

Minden izmom dolgozik, feszül és tanul,
a testem formálódik, de az elmém is alakul.
Kitartás hajt, ha elfáradok,
mert a judo megtanít: soha ne add fel, harcolj!

Az esések nem kudarcok, csak leckék,
minden talpra állás egy újabb győzelem bennem,
a fájdalom is tanít, a csend is beszél,
és minden küzdelemben önmagamat ismerem fel.

A kedvencem? A belső combdobás,
egy mozdulat, ami pontosságot és időzítést kíván.
Egy pillanat, és az ellenfél súlytalan,
de a valódi erő belül van, láthatatlan.

Ez a világ legjobb sportja, kétségem sincs benne,
nem csak a testet edzi, de formálja a lelket.
A judo az út, amin napról napra járok,
és minden egyes küzdelemben egyre erősebbé válok.

Siófok, 2025. február 25. -Gránicz Éva

Pihe cica kedves, pelyhes,
édes, tüneményes,
de rest, egeret nem kerget.
A fene egye meg!

Rendre hempereg.
Emeletes helyre fel sem megy
rendetlen, renyhe teste.
Egér? - Ne merészelj te! s elterül meredve.

?Egér nem kell nekem,
mert rettenetesen eleven.
Lehetetlen elérnem, s a belem sem veszi be.
Megbetegedem.Helyette tejet lefetyelek.

Szívesebben heveredek eme fekhelyre,
s elmélkedem lehunyt szemmel rejtelmeken.?
Esteledve meleg helyen, Pihe cica heverész.
Egér nevet fent a szekrény tetején:
Ez aztán a hős legény!

Siófok, 2025 február 11. -Gránicz Éva-

Gondoltam, témát majd csak megtalálom.
Megírom, majd szép lesz, mint egy nagy álom.
Ihletemet, nyugtalanul… csak várom…

Fiatalságom csak, huss… gyorsan elrepült!
Írói kedvem ettől van… és nem renyhült…
Agyamba, lelkembe bölcsesség települt.

Ma már nagy okosan tudom, mit sem ér egy önlázadás,
Az idő nem áll meg, magától mindig jő a változás…
Legföljebb, ha papír szálkás, akkor van nálam ágálás.

Nekem még nem írtak fel, így nem is hiányzik a séta-botom,
Erre nem is gondolok, amikor a lélek útjait rovom…
Rájöttem, maradok én magamba, mert a lelkem a hatalom.

Ücsörgők a lassan sötétes, komoras szobámban,
Nézelődők, a gyérülő napfény-világításban.
Elmémmel próbálok keményebben írni, ügyködni,
Sőt, a pennámmal még ezeket le is kéne írni.

Egyszer csak, bumm! Mint az égen a csillag,
Gondolatom tolul: esthajnalcsillag.
De mondhatok bármit, hazudhatok igazat, mesés szépet,
Ha nem festem előre nektek, szebbre és jobbra a létet…

Leírom, hogy mit ér a hideg érintés,
Minek egy, csak viselt langymeleg ölelés?
Az igazi, ha nem kell habzásfékezés?

Papírom a toll érintésére megrezdül,
És ha felébred benne vágy, el nem menekül.
Ő viszi tovább gondolatot, belemerül...

Óh, tollam! Éltemben kérlek, kísérj egészen végig,
Legyen kezemben, utamon a toll, a halálomig.
Még nem csalódtam benned, leszel itt velem a sírig?

Úgy írnék én, hogy ne csak cipeljem gondolat húrokat,
Szeretném, ha nem maradna bennem több fölös gondolat.
Lehet, hogy lassan vége? Tollammal oldjuk meg gondomat.

Ha a tüzes villámfény behatol az ablakomon,
Hogy jobb legyen, inkább leülök kint a balkonomon…
De írok tovább… nem zavar a paca a karomon…

Vecsés, 2016. január 17. – Kustra Ferenc József