Te milyen vagy? Fehér, vagy barna?
Mindegy, ha nyitott vagy a szépre s a jóra.

Te milyen vagy? Szép, vagy csúnya?
Mindegy, ha a lelked ragyogó és tiszta.

Te milyen vagy? Francia, vagy magyar?
Mindegy, ha a szíved békét akar.

Te milyen vagy? Szegény, vagy gazdag?
Mindegy, ha belül igaz ember vagy.

Te milyen vagy? Keresztény, vagy buddhista?
Mindegy, ha Istenedet a szíved imádja.

Te milyen vagy? Kis, vagy nagy ember?
Mindegy, ha a karod ölelni mer.

Te milyen vagy? Szeretetre éhes?
Ne várd, add, s leszel rá érdemes.

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, ? s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, ? baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, ?
talán most senki sincs.

Áll a hegytetőn a sima tükrű tó -
Merengő szemmel, mozdulatlanul
A kékes fényű Végtelenbe néz,
Amely színére ráborul.

Acél tükrén a mély, komor vadon
Árnyéka nyugton, álmodón mereng . . .
Sötét ladikként úszik át színén
A barna felhő s messze leng.

Fakó hajnalfény, alkony bíbora
Fürdik vizében, - nap, csillag ragyog;
Vihar lángol fölötte, menny dörög -
Nem torlódnak hátán habok.

És néha mégis - bár csend áll körül
S meg sem rezdül az alvó rengeteg -
Kezd fodrozódni, megmozdul a tó,
S nem tudni: miért?- mélye reng.

Tajtékot fú és hánykódva forr,
Örvénybe' forog torló vizén a hab,
Titkos vihar a mélyén döngve jár,
Hulláma zúg, magasba csap . . .

. . . Mint hegytetőn sima tükrű tó:
Merengő lelkem békén úgy tekint
A kékes fényű Végtelenbe föl,
Amely ragyogva messze ring.

De néha mozdul, hánykódik, dübörög,
Vihar jár benne és örvény kereng, -
Szűk itt a lét, a Végtelenbe vágy,
A mélye reng . . .

Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .