Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.

Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.

Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.

A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.

Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.

Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.

Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.

Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.

Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.

Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.

Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.

Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.

Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.

Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.

Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.

Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.

Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.

Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.

Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.

Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.

Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.

Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.

Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.

Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.

Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.

Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.

Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.

De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.

Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.

Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.

Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.

Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.

Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.

Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.

Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.

Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!

Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.

Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.

A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.

Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.

Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.

Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.

Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.

Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.

Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.

Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.

Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.

Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.

Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.

Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.

Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

ReménySzenvedés

November-Korponai István

Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!

Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár,- nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.

Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt,- nem tombolás.

Rőt levelek hulló nesze,
a hűvös szélben zokogás,
és ahol ezüst köd lebeg,
könnyekbe fojtja mosolyát.

Imádom az őszi erdőt,
a bronzos-barna csillogást,
narancssárgán díszlő lejtőt,
párát lehelő ingoványt.

A hárs, a tölgy is alszik már,
dér csillan sápadt levélen,
reményt ígér a napsugár,
búcsút int tücsökzenének.

Egyre hull a sok-sok levél,
varázslatos tarka szőttes,
foltjaikon eső zenél,
bölcsője az új jövőnek.

Májusban, egy parkban sétálva,
Nő alakja tűnik fel,
Csontszínű, korhű ruhában.
Kézében, hozzá illő csipkés napernyő,
Míg a fák, s a rét gyönyörűen zöldellő.
Lágy szellő fújja, hosszú barna haját,
Míg egy váratlan pillanatban,
Az egyik kérője, elé toppan,
Elegáns, sötét frakkban.
Sudár alakjával, előtte térdre borul,
Arca komoly, gondterhelt, sötét hajába túr.
Közli, hogy ellenfelét párbajra kihívta,
Így, a döntést ő helyette megvívta!
Szenvedélyes szerelemmel kéri meg kezét,
Ám a történtek miatt, elutasítja kérőjét.
Ha, várt volna bizalommal még,
Megkapta volna szerelmét s vele kezét.
Mély fájdalom, gyász gyötörte a nő lelkét,
Két kérője közül az egyik szellemként éli életét.
Hosszú szenvedés várt mind kettőjükre,
Lelküket a szenvedélyes szerelem fűzte össze.
Boldogságukat, a halál pecsétje száműzte.
A férfi többszöri kérésére, újra találkoztak.
Ősz volt, a levelek a fákon megsárgultak,
Hulló falevelek integettek búcsútalálkozásuknak.
Nem lehettek egymáséi,
Egymás nélkül sem tudtak élni!
Sóvárgó lelkük őket gyötörte,
Ám a bűn árnyéka, boldogságukat nem engedte.
Döntött a férfi, pisztolyát előrántva,
Szíve hölgyét hirtelen mellkason lőtte.
Majd, halántékához emelve pisztolyát,
Meghúzta annak ravaszát.
Holtan rogyott le szerelme mellé,
Fák lombjai koszorúként borultak fölé.
Sétány csendjében köd ereszkedett melléjük,
Az ősz elmúlásával, kihunyt földi életük.
Egy régi történet, mely előző élthez visszanyúlt.
Azóta, újra születtek e földi világban,
Hogy megtalálják egymást egy új világban.
Elkerülhetetlen volt találkozásuk,
Felismerésül szolgált a magnetikus száluk.
Ez köti össze a lelkeket bárhol a világban,
Megtalálják egymást, hogy egyesüljenek duálban.