Mint a bolond csillag, futok. <br>Föld alá, vagy mennybe jutok? <br>Mi lesz holnap, nem kérdem én: <br>megállok a föld peremén. <br><br>Ott állok meg, ahol a vég, <br>ahol a futásból elég, <br>hol jégbe fagy a fürge szán, <br>a regény végső oldalán. <br><br>Éljen a bor! Éljen a fény! <br>Búcsuzik egy korhely legény, <br>búcsuzik és kacag, kacag <br>tanitványai alszanak, <br><br>mint Krisztuséi Golgotán <br>(hisz ő is Krisztus volna tán, <br>sokan követték és szerették, <br>mégis keresztre feszítették.) <br><br>Életem, már mi közöm véled!? <br>Milyen is lesz a másik élet? <br>Akit kérdeznek, megfelel. <br>A Sorsunkat vállalni kell. <br><br>Előttem lángaranyba forr <br>a régi szín, a régi bor. <br>...Az élet konkoly és ocsu... <br>Hurrá, ez is legénybúcsú!!! <br><br>1927. július 29.<br>

I <br><br>Éltem, de magamat önkényt eltemettem, <br>Lágy álmot fúva rám létemnek angyala, <br>Szép volt a sír, melyben halva szenderegtem, <br>Most királyi nők is díszt kapnak általa. <br>Az óra jött s íme kívánt hajnalánál <br>Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet, <br>Arany szerelem várt boltom ajtajánál, <br>S mosolygván, hajh, újabb halálra vezetett! <br><br>II <br><br>Gyámkar ápolgatta szűlőm gyöngeségét, <br>Mégis lángzó erőt szívtam hű kebelén, <br>Erőszak dúlta fel szép formám épségét, <br>S kínoztatás után tömlöcre szálltam én. <br>Habzó bánatim közt míg erőtlenb voltam, <br>Küzdöttem feltörni méltatlan záromat: <br>Erőm virágában nyugvásra hajoltam, <br>S kedvre hozom, akik szerzék rabságomat. <br>Mégis megemlítvén sorsom durvaságát, <br>Gyakran bút árasztok a vigyázatlanon, <br>S bár felgyújtom olykor az észnek világát, <br>Tüzem többszer reá vad sötétséget von. <br>De sok száz okozott károk ellenére, <br>Becsem e világon nem talál végzetet, <br>S az aggkor, mely már most megvettetést ére, <br>Nekem készít nagyobb s nagyobb tiszteletet. <br><br>III <br><br>Én sebes, én lassú, most tiszta, meg újra borongó, <br>Más jár, foly, röpül, áll, nem teszem egyiket is. <br>Nyúgottól keletig, s dél s észak messze határin <br>Útazom én, mégis rejtve szem és fül elől. <br>Nincs formám, mégis sok ezer rajzol le naponként <br>Nincs terhem, mégis fontra vetett sok ezer. <br>Tömlöcben s rabság kötelén bár létem adassék, <br>Mégis örökre szabad nem tudom én mi az úr <br><br>IV <br><br>Egykoron egy leplet szöttem, szép, csínos, alatta <br>Bár mi nagyot gondolj, kis dolog ami hever. <br>Szűk lepel és könnyű, mégis, bármekkora légyen, <br>Nem lebbentheti fel testi erő sohasem. <br>Egy éles nézést ha tehetsz, elfoszlik azonnal, <br>Kétes homályt vet rád, gyönge szemed ha vagyon. <br><br>V <br><br>Erőm s tanácsom nincs, ezrekkel <br>Mégis vezérként hordanak, <br>Fennküzdell szárnyam a szelekkel, <br>Lábamhoz hősek hullanak. <br>Esküdte nékem szent hűségét <br>Az ifjúság délceg sora, <br>Kíséri pályám messzeségét <br>A gráciák könnyzápora. <br>Szerencse s hír nyomban követnek, <br>Vesztőre vesztem mocskot hoz, <br>S a nyertes hűv emlékezetnek <br>Szentelve nyújt oltárihoz. <br><br>VI <br><br>Egy volt, csak egy, akit szerettem, <br>Nem volt fiú, nem volt leány, <br>Miatta létem elvesztettem, <br>Mert engem balszerencse hány. <br>Röpűltem őt forrón ölelnem, <br>A régvárt óra volt jelen, <br>De forróbb volt ő mint szerelmem, <br>S halálra égtem hirtelen. <br><br>VII <br><br>Tükör vagyok, de nem szobád falán, <br>Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt, <br>Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által, <br>Csillag vagyok, de nincsen kék egem. <br>Mint barna felhőn múló vész után <br>Boltos szivárvány nyúgoszik fölettem. <br>Nincs ajkam, és mégis mosolygok én, <br>Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak, <br>Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek. <br><br>VIII <br><br>Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem <br>Nincs kezdetem, nincs végem is soha, <br>Nem láthat engem ember, sem nem hallhat, <br>Nem is tapinthat test és forma nélkül, <br>Lélektelen, megfosztva mindenektől, <br>Im így vagyok, szegény, rideg s üres, <br>S mégsem szegény, nem is rideg s üres, <br>Mert név s dolog nem is lehet sajátom. <br>Kinek belőlem áll csak gazdasága, <br>Megvettetett bujkál az a világon, <br>S ki nem tud mást csak engem, elméjében <br>Örök sötétség vette trónusát. <br>Én nem vagyok sehol, szükség reám <br>Nincsen, nem is volt és nem is leszen, <br>Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd, <br>Ámbár jelentéssel nem bír nevem. <br>Találd mi légyek, és ha feltalálsz, <br>Vedd azt jutalmul, ami én vagyok. <br><br>IX <br><br>Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak; <br>Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam; <br>Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek. <br>Örök havat látsz halmaim felett, <br>S nem olvad az, bár forrjon is hevem. <br>Gyöngéd alakra képez a természet, <br>Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek, <br>S vérző sebekkel tépem kebledet. <br>De gyakran, ah, ha győztem, győzetem, <br>Rabom valál s raboddá kelle lennem, <br>S az életet veled futom keresztűl. <br>Te karjaidban ápolsz engemet, <br>Hiában, én majd lassan hervadok, <br>S újabb virág kél nyomdokim felett, <br>És benne képed hű mását leled. <br><br>X <br><br>Néma vagyok, siket is, s izenet hordásra szorított <br>Mégis az emberi faj. Nemde fonák viselet? <br>Nincs karom és ajkam, mégis kell vinni sok ízben <br>Mondd ki minő módon? csókokat és ölelést. <br>Csókol hűv szeretőd engem, s keblére szorongat, <br>S légy bár féltékeny, nincs harag érte reám. <br>Egy hiba van bennem, félénk vagyok és kis erőszak <br>Megrendíti keblem, s titkaidat kinyitom. <br><br>XI <br><br>Fegyvert s oltalmat nekem is bár rendele sorsom, <br>Gyászos ajándékát nékie nem köszönöm. <br>Fegyverem a harcon szükség elvetni magamtól, <br>S nem vehetem többé vissza, s keservem elöl. <br><br>XII <br><br>Kettőből leszen egy, kettőből vedd el az egyet <br>Nem leszen egy többé, mondd ki minő csuda ez? <br><br>XIII <br><br>Lesz, ha vagyon; ha leend, megszűnik lenni: ha volna, <br>Úgy nem lenne, mesém nem, de találni való. <br><br><br><br><br>1821 <br><br>* A Talányok megfejtése: <br><br><br>I. A selyemhernyó. <br>II. A bor. <br>III. A gondolat. <br>IV. A feledés. <br>V. A zászló (a hírnév). <br>VI. A lepke és a láng. <br>VII. A szem. <br>VIII. A semmi. <br>IX. Leány, nő, anya. <br>X. Levél. <br>XI. A méh. <br>XII. Egy pár (?). <br>XIII. A megfejtés.<br>

A te ernyődnek kies alkonyában <br>Andalog szívem, Helikon leánya! <br>Álmaim tündér ligetit te hímzed <br>Bájos ecsettel. <br><br>A szökő Hórák mosolyogva lengnek <br>Büszke hullámin magas énekednek, <br>S halhatatlanság koszorúi nyílnak <br>Könnyű nyomokban. <br><br>Megszeged reptét az örök tünésnek; <br>Néma hamvvedrek mohait biborral <br>Fested, és a bús ravatalba fényes <br>Életet öntesz. <br><br>A derék tőled nyeri szíve bérét. <br>Hector és Alcíd dalod égi szárnyán <br>Hágtak a Dörgő palotája ázur- <br>Bércein által. <br><br>A te berkedben szedi laurus-ágát <br>Théba föntzengő koszorúsa, Pindár <br>És az ömlő lant fejedelme, Flaccus <br>S Lesbos alakja. <br><br>Mély sugallásod kiemelt magamból, <br>Sátorod csendes kebelébe intett, <br>Hol Kazinczydnak keze szent örömmel <br>Nyújta borostyánt; <br><br>S Léthe áradt rám! elenyészik a föld, <br>Lelkes élettel ragad édenébe <br>Delius, s mellem magasabb erőkkel <br>Kezd dagadozni. <br><br>[1809]<br>

Óh, mely nagy az oly ember bóldogsága, <br>Kinek igazán gyűlt minden jószága; <br>Ki híven jár a magáé körűl, <br>És a hamisan jöttnek nem örűl. <br>Bóldog, aki az álnok nyereségre <br>Átkot mer kérni, felnézvén az égre, <br>És kinek jó lelkiismérete <br>Útján mégyen szüntelen élete. <br><br>De jaj! akinek az Isten törvénnye <br>Nyilván mondja, hogy hamis keresménnye! <br>Romlást okoz felebarátjának, <br>Kárhozatot gyűjt önnönmagának. <br>Jaj annak, kinek szerzett gazdagsága <br>Csalárd lelkének tanúbizonysága, <br>Kit elhagyott lelkiesmérete, <br>S a baromhoz hasonló élete. <br><br>Óh Isten! áldd meg foglalatosságom, <br>Melyben szent tetszésed által nem hágom; <br>Vezéreld hozzád vágyó lelkemet, <br>Hogy tőled várjam nyereségemet; <br>Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak, <br>Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak, <br>Melyért szent orcádnak ítélete <br>Előtt nem bánt lelkem esmérete.<br>

I. <br><br>Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, <br>Talán legszebbik ősze a világnak, <br>Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak, <br>(Megint virul e búra görbedett): <br>Evoé, Nap, nincsen baj égen-földön. <br>Evoé, Vágy, a Mind igazolója: <br>Él az Élet s az Élet nem beteg. <br>Csuklástól csókon-megistenülésig, <br>Élet, ma hallom csengőn a szavad: <br>Nem milliónyi ilyen-olyan ember, <br>De Ember az Isten igérete <br>S míg ember él, minden győzve halad <br>Teljesülésig, mit csak ember élt <br>S a legkülömbek szent vágy-zászlait <br>Továbbviszik a legkülömb maradtak <br>S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt. <br>Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött. <br><br>II. <br><br>Ma belül és hősön élnek a hősök, <br>Igaz romlása nincsen semminek, <br>Az ősz megint csiklandós-szomorú, <br>Ragyogásos, nagy szivek a mezők <br>S ragyogásos, nagy mezők a szivek. <br>S ha fájtak a tikkadt, ősi legendák, <br>Hát új legenda kerül, ami lázaszt. <br>Talál a Vágy új legyűrnivalót, <br>Rettegő bút és aggodalmat százat <br>S a vígságos, hatalmas Úr előtt <br>Az Élet mit örömföldbe vetett <br>Ma is drága és ma is szeretett, <br>Bár egy magyarul is megkötött sorsra <br>Minden egyéb ezerszer könnyebb volna, <br>De él az Élet s be gyönyörű Ősz jött. <br><br>III. <br><br>Támadjatok föl, jólfigyelő ősök: <br>Én tömeg-Mának nem adtam magam, <br>Nekem az Ember egy folytonos ember <br>S nekem semmi ma sem vigasztalan. <br>Most épitem vulkánokra a fészkem, <br>De fajtámra is mostan figyelek <br>S most hiszem el, hogy elhinni szabad, <br>Hogy milliókért élhet egy-nehány. <br>Dajka-nóták és tanító szavak <br>Fölzuhognak biborban egybeforrva: <br>Sohse vághat rosszat az Ember sorsa: <br>Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül, <br>(Be jól van - vélem - minden, ami van) <br>Szívem napos, víg rétként elterül <br>(Hallom, hogy az egész föld dübörög <br>És átkozódnak, kik máskor imáznak): <br>Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak, <br>Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött. <br>