E gondola, gondolom én, szeliden ringó, puha bölcső. <br>s rajta koporsóváz öble a csöppnyi faház. <br>Bölcső s néma koporsó közt így lengedezünk mi <br>át a Csatorna vizén, gondtalan életen át.<br>

Fölhangolom olykor a lant idegeit, <br>Megzengeni téged, o kellemes élet! <br>- Mert kellemes az, noha sok sebet ejt, <br>És rengetegekbe nem egy uta téved. <br><br>De bármi magasra törekszik a dal, <br>Bármint csalogassam az életi mézzel: <br>Mélázva örömtelen hangjaival <br>Mindenkor a sírban, a sírban enyész el. <br><br>Kivánatos a tavasz éke nekem, <br>Indúlok is olykor örűlni virághoz; <br>S mig kertbe röpíti sugárit a szem, <br>Lábam temetői keresztek alá hoz. <br><br>Itt élek a szív komoly álmainak <br>A halk temető morajatlan ölében; <br>Ákácai lombja rezegve inog, <br>Hintázza az est fuvalomja szelíden. <br><br>A szobrok a domboru hant elején <br>Mindannyi betűi egy isteni lapnak; <br>Nagy gondolatit mikor olvasom én; <br>A sírba, a sírbul az égbe ragadnak. <br><br>Bús tompa harang konog a faluban. <br>Új gödröt amott komor emberek ásnak. <br>Gyászhangja kiséri áhítatosan <br>A holtat honához a hamvadozásnak. <br><br>Sejtése szivemnek aligha csaland: <br>Nem messze lehet keze már az időnek, <br>Mely engem is ágyba tesz itten alant, <br>S szememre halál örök álmai jőnek. <br><br>Isten neki! üssön, ha ütnie kell, <br>Mely pályafutásom elállja, az óra; <br>Létem fonalai, szakadozzatok el, <br>Társim, bucsucsókot a hervadozóra. <br><br>S mit sorsom elérni nem engede, nem! <br>Bár vágyaimon koszorúba szövődék: <br>Isten veled, égi virág... szerelem! <br>S föld hajnali csillaga, napja... dicsőség! <br>

A könyvek boldog városában éltem, <br>Hol gót eszmék, görög romok, <br>Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok <br>Rejtettek el biztatva és kevélyen. <br><br>Nagy voltam én és törpe e világban, <br>Enyém volt minden korok vigasza, <br>A nagy világ, a kis haza, <br>Enyém volt asztalon és ágyban. <br><br>De egyszer útam innen kifelé vitt, <br>Az élet szele örökre elszédit, <br>Azóta véres és rózsás nyomon járok, <br><br>Enyémek az új arcok és új álmok, <br>Enyém a könny, láz, gond és szerelem <br>S könyvek igazát seholsem lelem!<br>

Őseimnek véres kardja <br>Fogason függ, rozsda marja, <br>Rozsda marja, nem ragyog. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Munkátlanság csak az élet. <br>Van életem, mert henyélek. <br>A paraszté a dolog. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Jól készítsd, paraszt, az útat, <br>Mert hisz a te lovad vontat. <br>Csak nem járhatok gyalog. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Tán a tudománynak éljek? <br>A tudósok mind szegények. <br>Nem irok, nem olvasok. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Van, igaz, egy tudományom, <br>Ebben párom ritkán látom: <br>Enni, inni jól tudok. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Milyen jó, hogy nem adózok. <br>Gazdaságom van, de nem sok, <br>S van adósságom, de sok. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Mit törődöm a hazával? <br>A hazának száz bajával? <br>Majd elmulnak a bajok. <br>Én magyar nemes vagyok! <br><br>Ősi joggal, ősi házban <br>Éltemet ha elpipáztam: <br>Mennybe visznek angyalok. <br>Én magyar nemes vagyok! <br>

Napjaim: koldus, Télbe-hulló, <br>Csöndes, elszánt betegek, <br>De vidáman zúgnak körültök <br>Tavaszi csergetegek <br>S futó hó alól zöld kacsint: <br><br>Meggondolom, hiszen a láz: láz <br>S én mégiscsak roncs vagyok <br>S kezdődő Télben várt Tavasszal <br>Mindhiában baktatok <br>S aligha érek már Tavaszt. <br><br>De csergő, friss álmaim vannak <br>S tépik Tél-est biborát <br>S rohannak utánam kölykökként <br>A nyilandó ibolyák: <br>Hát hogyha együtt érkezünk?<br>