Szófelhő » Büszke
« Első oldal
1
...
of
24
Idő    Értékelés
Ott, hol a csendnek súlya van,
S a félelem ül a falakban,
Hol minden álom rabként ébred,
S elnyeli a kimondott beszédet,
Ott él egy láng a szív mélyén,
Egy ősi vágy az ember vérén,
Mely nem hajol meg senki előtt,
S áttöri egyszer a néma időt.

Szabadság, te végtelen ég,
Te vagy a remény, a mindenség,
Te vagy a szárny, mely messze repít,
A hang, mely láncokat szakít,
Te vagy a fény a sötét éjben,
A bátorság az ember szívében,
Te vagy az út, mely önmagunkhoz vezet,
S melyért az ember mindent megtehet.

Nem kérsz aranyat, sem koronát,
Nem kéred mások hódolatát,
Nem vagy a gazdag kiváltsága,
Nem vagy a hatalom ajándéka,
Te ott vagy minden tiszta szóban,
Az igazságért vívott harcokban,
Egy gyermek őszinte mosolyában,
S az ember szabad gondolatában.

De hányan élnek még bilincsben,
Kiknek a holnap is csak kincsben
Mérhető, melyet sosem látnak,
Kik hangtalanul falnak állnak,
Kiknek a szívük már nem remél,
Mert minden reggel újra fél,
Kiknek a lelkét rács takarja,
S elfojtott hangjuk égbe marja.

Hány ember állt már csatatéren,
Hogy ne rabként éljen a föld mélyén,
Hány élet hullt a porba némán,
Hány anya sírt gyermekét várván,
Hány zászló lengett vérben ázva,
Hány álom került sírba zárva,
S hány nép kiáltott egykor bátran,
Hogy szabad lehessen a hazában.

A szabadság nem puszta szó,
Nem csupán egy zászló lobogó,
Nem ünnep, melynek vége egyszer,
Nem dísz, mit viselhet az ember,
Hanem felelősség, tiszta tett,
Mely minden döntésben ott lehet,
Mert szabadnak lenni annyit jelent,
Hogy tiszteled a másik embert.

Szabad az, ki mer gondolkodni,
Ki nem fél kérdezni, változni,
Ki nem hisz vakon minden szónak,
Ki nem szolgája más akaratának,
Ki vállalja saját hibáit,
S nem árulja el álmait,
Ki akkor is igaz marad,
Ha körülötte minden szétszakad.

Szabad az, ki nem gyűlöl másért,
Nem emel falat a másságért,
Ki nem ítél pusztán a névért,
Nem tapos el mások hitéért,
Ki tudja, minden ember egy,
S minden szívben remény dereng,
Mert nincs szabadság szeretet nélkül,
S nincs békesség elfogadás nélkül.

Ne hidd, hogy szabadság a káosz,
Hogy minden tett egyformán jogos,
Mert aki mások jogát elveszi,
Saját szabadságát temeti,
A szabad ember nem rombol,
Nem él mások könnyeiből,
Hanem úgy járja saját útját,
Hogy másnak is meghagyja múltját.

Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a szép szavaknak,
Szabadság kell a művészetnek,
A dalnak, versnek, értelemnek,
Szabadság kell a hit világán,
A kérdésnek és az igazságán,
Mert ahol elnémul minden hang,
Ott a jövő is hangtalan.

Ne zárd kalitkába a lelket,
Ne vedd el mástól a reményt,
Ne oltsd ki más szemében a fényt,
Ne tedd a félelmet törvénnyé,
Mert minden ember szabadnak született,
S nem arra, hogy rettegve éljen,
Aki a másik szárnyát töri,
A saját égboltját is elveszíti.

Láttam már népet térdre hullni,
Láttam már országot elnémulni,
Láttam már igaz szót elásva,
S hazugságot trónra emelve állva,
De láttam szemet újra gyúlni,
Láttam reményt hamuból nyílni,
Mert minden elnyomott világban
Ott él a lázadás a vágyban.

Egyetlen hang is hegyet mozdít,
Egyetlen tett is korszakot fordít,
Egyetlen kéz is hidat épít,
Egyetlen szív is reményt éleszt,
Nem kell hozzá mindig fegyver,
Elég a bátor, tiszta ember,
Ki nem hajol meg a hazugságnak,
S példát mutat az igazságnak.

A szabadság nem örökölt kincs,
Melyhez többé semmi közünk nincs,
Naponta őrizni kell újra,
Nem bízhatjuk pusztán a múltra,
Mert amit egyszer megszereztünk,
Könnyen elveszhet, ha feledtünk,
Ha nem vigyázunk minden jogra,
Új lánc kerülhet a holnapokra.

Ne félj hát attól, hogy más vagy,
Hogy benned külön világ marad,
Ne félj kimondani, mit érzel,
Ne bújj el mások ítéletében,
A saját hangod érték és erő,
A saját utad csak a tiéd,
Mert nem azért születtél e földre,
Hogy mások árnyékában élj örökre.

A szabadság néha fájdalom,
Nehéz döntés egy hajnalon,
Mikor a könny is útjelzővé válik,
S a régi világ darabokra hullik,
Mikor a biztos helyett az ismeretlen vár,
S a szívedben száz kérdés kiált,
De mégis lépsz, mert tudod jól,
Hogy a saját sorsod rólad szól.

Szabadság él a szél szavában,
A tenger végtelen hullámában,
A hegytetőn, hol nincs határ,
A madárban, mely hazát talál,
A napban, mely mindenkire ragyog,
A folyóban, mely utat hagy ott,
S minden ember szívében ott él,
Aki a holnaptól már nem fél.

Ne legyen több néma áldozat,
Ne fojtsa el lánc az álmokat,
Ne legyen bűn az igaz beszéd,
Ne kelljen rejteni a reményt,
Ne legyen úr a félelem,
Ne legyen bilincs az értelem,
Legyen a föld minden lakója
A saját életének alkotója.

Mert nem a falak adnak hazát,
Nem a parancs szabja meg sorsát,
Nem a korona tesz naggyá,
Nem a hatalom tesz szabaddá,
Hanem az ember tiszta lelke,
Aki nem adja fel a hitet,
Aki nem fél a holnap fényétől,
S nem menekül a felelősségtől.

Ha egyszer majd eljön az idő,
Mikor nem kell többé félni,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy szabadon álmodhat és remél,
Mikor a béke nem csak ígéret,
S nem választ el embert az érdek,
Akkor majd büszkén mondhatjuk el,
Hogy a szabadság bennünk kelt fel.

S ha egyszer minden hang elcsitul,
S az utolsó fény is elhalványul,
Maradjon itt egy igaz üzenet,
Mit nem törölhet el az enyészet:
A szabadság nem csupán jog,
Hanem a lélek legmélyebb titka,
S amíg egy ember szabadon álmodik,
A remény lángja sosem alszik ki.
(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 106
Cipeltem a sorsom,
cipeltem lankadatlan.
?Ne add fel?, mondták,
de én már rég feladtam.

Most a sors visz engem,
s cipeli minden búmat,
hálát adhatok majd érte
odafenn a mennyei Úrnak.

És hálát adhatok, hogy
adott nekem érző lelket,
fájdalmat, szenvedést,
és vigaszként: értelmet.

Ám én, botor lélek, mégsem
vigyáztam elég jól e testre,
elherdáltam Isten adományát,
egyszerre több gyertyát égetve.

Nem óvtam meg kellőképp,
s most bármit is tenni késő.
Repedezik a szobor alapja,
s nem segít az isteni véső.

Mára a sors kezében vagyok,
s megoldja majd minden búmat,
hálát adhatok megélt éveimért
odafenn a Teremtő Úrnak.

Végül fogadj el egy jó tanácsot
Te, ki e sorokat most olvasod:
Hordozd sorsod terheit büszkén,
hogy legyen mindig holnapod.

Budatétény, 2023. július 20.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 95
Nem születtem én ökörnek,
Apám szilaj büszke Bika vala,
Magam is az lehettem volna,
De megszakadt családunk vérvonala.
Éles késsel lefokoztak.
Tinóvá faragott a gonosz gazda,
S tehenek szemében, mint hím,
Végleg ki lettem szavazva.

Így lettem felnőttként Ökör.
Szép kerekre hizlaltak ekkor,
Fejemre nehéz jármot tettek,
És ezzel véget ért a gyerekkor.
Szekér elé kötve tengettem
Bús igás-marha életem javát,
Öregkoromra, most göbölyként,
Ez végső utam, elhagyva a tanyát.

Most sem Én választhatok végül,
Cipő leszek, vagy nadrágszíj talán,
Jól elverem, vagy megrúgom a gazda fiát:
Könyörtelen leszek, mint jó atyám!

Budatétény 2024.03.01.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 129
Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.

Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya: csupán égve világít.

Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:
Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.

Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.

De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!

Pest-Buda, 2015. október 26.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 97