Adj Uram Isten, áldott, szebb jövőt!
A Magyar leánynak csipkefőkötőt!
Gyöngy díszítse újra annak szép fejét,
Büszkeség dagassza fehér kebelét!

Adj Uram Isten, áldott szebb jövőt!
A Magyar legénynek fényes jövendőt,
Szíve legyen boldog és hittel teli,
Mert dicső hazáját újra megleli!

Adj Uram Isten, áldott, szebb jövőt!
Minden anyának hitet s jövendőt!
Virágzó kertet, szép aranykalászt,
Búbos kemencébe sercenő parázst!

Adj Uram Isten, áldott, szebb jövőt!
Harcos fiadnak nyugodt temetőt!
Ki hittel védte a Szent Hazát,
Ki vérének adta most legjavát!

Adj Uram Isten, áldott, szebb jövőt!
Dicsőséget hozzál nemzetünk fölött!
Neved rebegjen majd minden magyar ajkán,
Feltámad újra Szent Magyarország!

Esős novemberi délután,
Több órás szenvedés után,
Sírva léptem be a műtő ajtán.

Nap, nap után, hallgattam,
Ez a könnyebbik út, hallgattam,
Nem is tudod milyen fájdalom, hallgattam.

Te nem is szültél igazán, hallgattam,
Megint a könnyebbik út? Hallgattam,
Na és megint? Hallgattam.

Éveken át hallgattam,
Hallgattam a megalázást,
Mintha nem is lennék anya, hallgattam.

Hidd el tudom milyen a fájdalom,
Testem rétegei mellett
Lelkemben is csalódottság, fájdalom.

De már nem hallgatok,
Büszke vagyok,
ANYA vagyok.

Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Hol az a tűz, és hol az a láng,
amelyik érted lobbant fel hirtelen?
Azon az édes éjszakán,
amikor eljöttél kedvesem.

Százezer csók, mely oly forró volt,
hogy most is ég tőle mindenem,
oly régen volt, tán igaz se volt,
de az ízét, azt nem feledem.

Tudom: most máshol jársz,
s nem gondolsz arra,
mekkora űrt hagytál bennem,
mely a szívembe
beleégett, s nem töltheti be senki sem.

Amikor ott álltál előttem,
a kályha fényénél, Néztelek.
Szemedben olyan szikra égett,
amely elbűvölt teljesen.


Szerettelek. De büszkeséged
valahogy mindent tönkretett!
Elváltunk rég, de elfeledni
sosem tudtalak teljesen.

Bármilyen volt, és bárhogy is volt,
mégis: a legjobb volt énnekem,
találnék szebbet, s tán jobbat is,
de nekem nem kell már senki sem.

Tudom, hogy vársz, és az a láng
benned sem hunyt még ki teljesen!
Visszajössz még, hisz te sem bírod
sokáig úgysem már nélkülem!