Amikor megláttalak
már elindultunk az őszbe
nap sütött még,
délben világoskék volt
az ég
és este
fénylettek a csillagok
de az utak mellett
már szétfújt levelek
hevertek szerte
mert az akácok és a nyárfák
eldobálták mind
a lombjukat

Csókjaidban mégis
minden méz volt !
az éj egy darabja
leszakadt s nevetett .
Ujjaidban száz sebesült
tigris sikoltott
a levegőnk perzselt,zihált,
remegett
s szemedben lobogó
mélységek énekeltek

Azután
elmentél
és arcomra köveket
gurítottak az árnyak
Menekültem
de megtaláltak
Bárhogy lesz
Mégis, mégis várlak !

Tűnődöm,miért történt mindez velem,
Miért ez jutott osztályrészül nekem?
Miért ilyen gonosz ez az érthetetlen világ,
Miért nem oldja meg valaki az elfajult hibát?


Egy szomorú napon a lapot koptatom,
Gondolatom tompa,az érzés megfagyott.
Kívülről vidámság,arcomon mosoly,
Belülről érzem csak,milyen is a pokol.


Életemből nem telt még jelentős idő,
Mégis bennem a fájdalom egyre csak nő
Betegség,testi kín rombolja a létet,
Az idő múlik,s növeli a tétet.


Családi boldogság minden ember vágya,
Van ki ebben él,s nem éri el bánat,
De van mikor gyűlölet szakítja a családot,
És mutatja az élet a való igazságot.


Vannak kik túlélik,vannak akik nem,
Akarat kérdése,könnyű dolog lenne,
Ha az emberek változni oly könnyen tudnának,
Élő embert soha nem érne gond,bánat.


Egyszer vége lesz,talán holnap,vagy azután,
A hibát meg nem oldjuk,tengődünk csupán,
Egyszer vége lesz,megszűnik az élet,
De mi lesz addig?Én is mástól kérdem.


Jövőmbe tekintek,meglepetést látok:
Egészség,gazdagság,csodálatos álmok.
Vagy betegség,szegénység,kegyetlen dolgok.
Magamban a kérdés:én melyiket választom?


Másik kép:vén öregember,ismerős az arca,
Fiatal korában e verset ő írta.
Hogy alakult az élete,mi történt vele?
Epilógus:a választ ő már régen eldöntötte...

Valahol lenn délen, távoli vidéken szörnyű szél tombolt.
Mocsaras lápvidék,- szárította vizét. Jó kis tájfun volt.
Végezte a dolgát, azután odébbállt. Elhaladt tova.
Őhozzá hasonló erejű pusztító nem volt még soha.
Irányt váltott néha, bement sok hajlékba. Kavarta a port.
Amit csak lehetett, lapátra tehetett, magával sodort.
Lápvidék gyümölcse, a mocsár szülötte apró barna mag.
Felkapta az örvény, a fizikatörvény. Sebesen haladt.
Ha a földbe hullna, virágba borulna, mi lenne vajon?
(Tessék kicsit várni, nincs esély leszállni. Innen folytatom.)
Sodródott hát tovább, messze hagyta honát- szél játékszere.
Légy tanúja annak: véletlenek vannak- épp házad fele.
Valahára végre a portád végébe becsapódhatott.
Gyökeret eresztett, növekedni kezdett, virágként hatott.
Létezni óhajtott, pár bimbót kihajtott. Hozott néhányat.
Mondom már fajtáját. A teremburáját, ne nyisd ki szádat.
A portád végében, trágyadomb szélében húsevő virág.
Ki ne menj a kertbe, ne jusson eszedbe, mert még nekedlát.
Husira éhesen nyújtózik kéjesen.- Oszt most mit egyek?
Hála ott a trágya, az enyészet ágya. Dőlnek a legyek.
A szirmai között hamar döglik a dög, sok felszívódik.
Hatékonyan bírja, több elpusztul mintha kend légyirtózik.
Nem maradt más hátra végre valahára; Kikeveredjek.
Valami csattanót, vers végére valót még rímbe szedjek.
Hopp! ott van egy birka, friss fazonra nyírva. Te műved, tudod.
Ez meg az én művem. Elolvastad hűen? Ugye lájkolod?
Közös birkánk éhes, fűlne az evéshez, és nem tagadja.
Előtte a virág, nyújtja felé szirmát. Jöhet! Bekapja.
(nem marad írmagja)

Neked könnyű! Te nem tudsz szeretni!
Amit kínálnak, csak könnyen elveszed,
Azután tovatűnsz a zúgó esti szélben
És a szürke ködben újra elveszel.

Neked könnyű! Neked nem fáj semmi!
Hisz szíved helyén csak hideg kőlapul,
Mit számít néked, mások mit éreznek?
Mennyit forgolódnak álmatlanul!

Neked könnyű! Te nem szeretsz senkit!
Csak habzsolva éled őrült vágyaid!
Mit számít néked, ha romokba döntöd
Mások legdrágább, féltett álmait?

Pedig szeretlek! S egyszer majd rájössz!
Neked is téphetik szét az álmaid!
De bárhogy szeretlek, nem tudlak sajnálni,
Pedig úgy szeretnék megbocsátani.

A legszebb szó, amit tenéked mondtam
azon a hűvös éjszakán,
fülembe cseng, még most is úgy hallom
mintha éppen most mondanám.

Amikor azt mondtam téged szeretlek
olyan boldogan néztél reám!
Mintha megkaptál volna minden kincset
amely a földön létezik talán.

s amikor elmentél olyan árva lettem,
akár az utolsó, sápadt fénysugár,
amely az ég alján búcsút intve sóhajt
s azután kialszik mint a gyertyaláng.