Magányom korábban már megszoktam,
Így egyedül is jól éreztem magam.
Szívemet páncélba zártam
A gyötrő érzelmek elől,
S ez szolgált nekem védelemül.
Ámor nyila mégis szíven talált,
Keresés, kérés nélkül megtalált.
Nehéz volt ellene a küzdelem,
Feladtam, győzött az érzelem.
De az igazi küzdelem
Csak most kezdődött el nekem.
Minden nap egy újabb gyötrelem,
Csak arra várva, hogy itt legyen.
Az égő érzéssel a szívemben
Már őrjítő volt az életem.
Mindig abban bízva, hogy a holnap
Majd hozhat egy új napot,
S talán boldog lesz holnapom.
Hiába vártam éveket,
Nem változott életem.
Számomra már reménytelen.
Így ezt a harcot feladom,
A küzdelmet tovább nem bírom.
Bezárom hát szívem s lelkem,
Melyet soha többé nem tör fel érzelem.
Majd a magány lesz méltó helyen.
A boldogság adománya
Ebben az életben
Nem jutott énnekem,
Hiába szerettem.

Valahol távol, a föld egyik zugában,
A párok, házasság előtti szertartásban,
Bizonyítanak szerelem próbájában.
Szellemi tanításokat követve,
Áldást kérnek frigyükre.
Az áldást, tanító mestereik adják,
Vagy nem, ahhoz mérten,
Mit ír lelkük a sorskönyvében!
Ezt mindig csak a férfi kérheti,
A szertartást, csak ő kezdeményezheti.
Templomban, szellemi tanítók előtt kér áldást,
Párjának adni kívánt gyűrűkre.
S az áldás után engedélyt kapnak frigyükre.
Ha a tiszta szándék három hónapon át megmarad,
A szellemi tanítók előtti eljegyzés áldott marad.
Ám, a földi esküvő legalább még egy évet várat,
Hiszen a szerelmesek próba évük alatt,
Szellemi vezetés által követik csillagzatukat.
Amikor a férfi lelke megérett arra,
Hogy szerelmét és életét párjának felajánlja,
Karikagyűrűjét nőjének elfogadásra ajánlja.
Amikor a nő e gyűrűt elfogadta,
A férfi gyűrűje szívét körbefonta.
Viszonzásul a nő is felajánlja,
Így kettejük szíve van gyűrűbe zárva.

Születésemkor elindult egy hajó az élet útján,
Gyermekként nem gondolkodtam kormányzásán.
Folyóvize partmentén vitte hajómat előre,
S mindig volt ki a kormányhoz állt előre!
A folyó egyszer csak tengerbe torkollott,
Látóhatár és természet megváltozott.
Nem kímélték hajómat az erős hullámok,
Bár ekkor már, én voltam a kormányos.
Tudtam, hogy a viharral meg kell küzdenem,
Mert ettől fog függeni a további életem.
Hajóm a viharoktól kissé megtépázva,
Újult erővel haladt az óceán irányába.
Itt már minden csendes és nyugodt,
A hajóm kikötésre várva keres partot.
A béke szigetét megtalálva,
Szivárványon kel át majd egy újvilágba!

Azon a reggelen
amikor visszatért
amikor
szép arcát újra láttam
száz karral öleltem volna
mert feltámadt Önért újra a vágyam

Én írtam Önnek s ennél több mi lehet
köszöntésként szerettem volna vezetni
parázna
angyalként
a kezét testemen
hogy szeliden és vadul ismerkedjék velem
de a vers amit írtam önmagáért
beszélt

Én is szinte látom büszke kék
tekintete tüzét ami talán megvet
de szeretem mégis

tudom
amit Önről tudok az még kevés
szinte semmit sem árult el az a pár
beszélgetés
ami közöttünk volt
semmit sem árult el magáról
az én vágyakozó szerelmes éjszakáimról
s rólam se persze

Ha Ön
másba szerelmes mincs mit
tennem
kifeküdhetek az Ön küszöbe elé
a hóra tudom
akkor sem ér
semmit
az én lángolásom szen a nyári
alkonyon

Ön úgy vélem erős társat keres
kinek szövetséget ajánl
vagy nem keres senkit
míg
én szerelemről beszélek

ami egyszeri és megismételhetetlen
és
ami vihar
ami nem vár, nem kérlel
ami jön mint maga az élet

Ön mondhatja azt
hogy ez csak testiség
Ön azt mondhatja
ha húsz éves lenne,és én is fiatal
lehet elsodorná
verseim szirén-hangja

nem tudom
csak azt tudom, hogy
csak a most van
most kell szeretni ha még szeretni akarunk
most kell ölelni mielőbb és gyorsan
metrt ki tudja lesz e
holnap

bár a versem önmagáért beszél
én
Önt
szeretném ha szerethetném

ha az
Ön ölelései engem
szeretnének
minden nap ünnepnap lenne
mert ölelései elraganának
és egy másik
világba
elvinnének

ha hűs tenyerébe rejthetném
lázas arcom
ha ölelő karokkal várna
ha elfogadna
ha átringatna egy másik
világra

ha láthatnám többször édes arcát
ha hallhatnám a gyönyörtől
ujjongó
hangjait
gyönyörű lenne
s ha szemem sugarai fellobbantanák
az én vágyam tüzén
s az Ön vágyait
ha érezhetném forró ujjainak
érintéseit

térdrehullva
szeretném imádnám csókolnám
az Ön csodáit
el nem követett büneim
bűnbocsánatát is várva
térdre hullva
csókolnám Önt csókjaimmal
egy nagy mindent elsöprő
feloldozásban

Nem vár senki
1.
Akit az ég is megáldott
mi dolgom nékem azzal
eleget küszködök
önmagammal

2.
Te kitakart-szívű
te fedetlen
táncoló fekete kocsisok
úgyis
eljönnek érted egyszer
a fákon merengő fény fog játszani
elhallgat a csend is
nálad
s nem fog többé senki sem bántani

3.
Nem vár senki
csak a tárgyak
az asztalon halkan porszemek
járnak
és a sarkokban pókhálót sző a sötét
magam vagyok
magam vagyok egyetlen árva
készülök a leszámolásra
de nem figyel senki
sem lent sem odafönt

4.
Arra gondolok
majd megvigasztalnak a nappalok
nappal arra: majd az éjszakák
a vázáimban mind elhervadt a virág
levelük, szirmuk hullik
de kinek hozzak frisset ?
gyors idő hurcol szekerén
te nem vagy itt
s szívem a tenyeremben tehetetlen
lüktet

5.
A lámpa ha eloltom,s ha felgyújtom újra
egyforma fényt vet
falaimra
s már csak azt figyelem
milyen szabályosan fut a festékcsík
a mennyezet alatt