Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.

Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.

Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.

Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.

S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.

Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.

Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.

A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.

S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.

Az utolsó unokám, ki még óvodás, cukorbeteg,
Ezt pedig neki sem, szülőknek, ovinak sem egyveleg.
*

(Bokorrímes)
Három éve, amikor beíratták, akkor a vezető ezt megtagadta,
Mivel arra hivatkozott, hogy nincs, ki a gyermeket a szükségkor megszúrja…
Ez pedig oly' kirekesztés volt, hogy anyja polgármesteribe ment panaszra!
*

(Senrjon)
Kérdést röviden, rövid
Telefonnal meg is oldották.
Ez kirekesztés.
*
Három évet lehúzott,
Most meg sajnálja, még maradna.
De már menne is…
*

(10 szavas)
Most már kérdezgeti milyen lesz az iskola…
Ősszel megy oda.

(3 soros-zártükrös)
Rajzolgat és próbál számolni is, mondta is, hogy már,
Ő tud ezerhatszázig számolni… persze, hogyne már…
Rajzolgat és próbál számolni is, mondta is, hogy már…

Még a tollat nagyon sután tartja a keze, de én érzem, ennek van veleje,
Mert ez nem probléma, megtanulja, szinte mindenkinek ilyen az iskola eleje…

(Senrjú)
Együtt várjuk az
Őszt… óvodáskor vége!
Élete halad.
*

(Apeva)
Az
Ovi
Ott marad,
Hol helye van…
Gyereknek… isi!

Vecsés, 2021. május 22. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában, óvodai ballagásra.

Első pillantásra beléd szerettem,
és szívem halk szavát követtem.
Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,
de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.
Kell, hogy erős legyek, önmagam, egyedül,
és így talán a Te szíved az enyémmel rezdül.
Lágyan, finoman, egymást érezve lényünk megnyílik egymás felé,
érzem lelked érintésének mélységét, mely csak hozzád vezet, nem másfelé.
Tudom, hogy együtt erősek vagyunk, egymásból meríthetünk,
és a világ elhalkul, és ketten vagyunk egyes-egyedül.
Arra születtem, hogy szeresselek,
hogy szerelmemmel ünnepeljem lényedet,
Te pedig lelkemet vezeted előre,
és bármerre mész, én követlek.
Hisz hozzád tartozom, Te pedig énhozzám,
mindig is így volt, és így lesz ezután.

Harcokban veszteség mindenkit érni fog,
Fájdalmas akkor, amikor ezt felfogod.
De ha küzdened kell, tedd oda magadat,
Ne hagyjad, hogy legyőzzön bármely pillanat.

A harcban győzhetsz, ha nem ismersz félelmet, kegyelmet,
De, hogy Te győzzél, bizony ismerned kell az életet.
Ne is gondolj arra, hogy a vesztés is lehetőség,
Neked csak a siker, ami egy adott eshetőség.

Ha jó harcos vagy, akkor szíved ettől hevesen dobog,
Küzdj, ne kímélj semmit, ha elkerülhetetlen a dolog.
Harc és csata, sok-sok van csak jönnek, mennek,
Kik ezt teszik, azok bizony mind emberek.

Vecsés, 2012. február 1. – Kustra Ferenc József

Vannak napok
amikor úgy érzed,
senki se szeret.
Hogy nincs senki
ki ha baj van,
megfogná kezed.
Valaki...ki csendesen
a füledbe súgná:
"Itt a válam....gyere,
s a fejed hajds rá!"
Akkor gondolj arra
a milliónyi harcra,
amit eddig megvívtál
úgy hogy nem volt
a kezedben szabja!
Hogy neki rontva
magad a világnak,
nem adtad lelked
a fekete királynak.
Emeld fel fejed!
S ne kesredj el!
Mert egy olyan EMBER vagy,
aki minden csatát MEGNYER!