Fiatal tavaszi levelek fodrozódnak
kora reggeli szellőben,
napozva a vakító fényben
és virág-illatos levegőben.
A talaj hűvös és nedves,
és a gyökerek hálózata
láthatatlanul művelkedik.
?me az élet varázsa -
a lét titkainak lombikja.
A föld újjászületett
és sokrétű módja
a sötétség és csend
alapkövezetéből fakadtak.

Hányszor is álmélkodtam
afféle erőkön és hatalmakon
melyek sem láthatók sem hallhatók
és mégis léteznek.
Mennyire csodálkoztam
mint gyermek az élet titkain
melyek még a merev
és néma kövekben is rejtőznek.
Emelj fel kettőt és üsd
egyiket a másikhoz,
és a lelkük mélyéből
szikrával válaszolnak.

És aztán azok a fennkölt
és örök szikrák egy tiszta,
hold nélküli éjszakán
melyek kivilágítják az egeket!
Miféle csodálatos hatalmak
összeesküdése amely által megtört
a csend és kivilágosodott a sötétség
mielőtt minden elkezdődött?
(Épp oly tanácstalan vagyok
mint gyermekkoromban.)
Talán vissza kéne vonulnom
egy régi kolostorba,
szürke reverendában,
és csend-fogadalmat téve
melyet egy homályos,
gyertyafényes cellában tartok be,
arra várakoznom hogy a csend
mi módon felel.

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fény még arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József

Életképekben

(3 soros-zárttükrös)
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat,
Ha tán’ holnap eső lesz, akkor ez csak egy falat…
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat.

(Bokorrímes)
A mezőn egy kútágas áll és a gém a napmelegtől, víz nélkül kiszáradt,
Az arra járó őz és vaddisznó csapat, a tikkasztó hőségben kifáradt...
Nem tudják, de már soha nem lesz víz, az utolsó vödörrel rég volt... kiáradt!

(Anaforás, bokorrímes)
A tanya körül a gazda, állatainak mindenhol lekaszálja a füvet,
Aztán meg udvarban kis-óriási kazlakba rakja… csodálja is a művet!
A fű jól kiszárad, majd szénapadlásra kerül. Állatok eszik: széna művet!

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Melegíti őt nagyon a nap és ezért elbújik a levelek között…
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,

Vecsés, 2020. július 2. – Kustra Ferenc – a zárt-tükrös az saját fejlesztésem. Úgy kell olvasni, hogy először az egyest és a 2. –t egyben, utána a 2. –t és a 3. –t egyben, majd ekkor lehet értékelni.

Öntudatra ébredt a macska.
Hitte, tulajdonképp ő nyulacska.
Ugrándozott a sűrű zöld fűben.
Jót mulatott a négy nyúlcipőben.

Nevetett is rajta a gazdája.
Sosem volt ilyen furcsa macskája.
Jó, hát legyen akkor a cica nyúl.
Majd megunja, mire bealkonyul.

Estére megéhezett a cica.
Futott is gazdihoz gyorsan haza.
Ő nevetve répát dobott elé.
Nyuszinak nincs nyitva tejbüfé.

Macskánk nézett nagyot akkor szegény.
Már nem is volt olyan nagy nyúl legény.
Rá is döbbent akkor hirtelen ő arra,
hogy sokkal jobb, ha marad ő macska.

Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.

Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.

A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.

De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.