A szerzőpáros jól megírta, TANQ –ban…

Ilyenkor, tér-idő
Keveredik, láthatár: köd.
Sárgul már a határ.
Ködös hajnal, napfény sápadt,
Tőle a határ felszáradt.
*
Morcosak a felhők
Ahogy úsznak, égen felém.
Le fognak vizezni…
Szürke felhők gyülekeznek,
Lesz eső, ha összevesznek.
*
Felhők között, látom,
Elhaló kondenzcsíkokat…
Azokból, nem esik!
Sávot rajzol a vasmadár,
Eső abból nem hullhat már.
*
Nincsen más, csak sárgás
Levél… ők röpködnek körbe.
Este van, jön sötét.
Nagy örömében táncot jár,
A sok levél. Est Holdra vár.
*
Esik eső, zuhog,
Mintha morc csíkokból állna…
Eláztam, jól-esik!
Dől az eső, hull, mint mennykő,
Csuromvíz lettem! Üsse kő!
*
Sötétben nem látok,
Arcomon folyik zuhogás…
Egy évet várhatok…
Sötétben csak botorkálok,
Jövőre hazatalálok...?

Vecsés, 2016. október 1. – Szabadka, 2017. november 23. - Kustra Ferenc- A HIAQ –kat én írtam, alájuk a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A versrész címe:” Oximoron ősz is van...”

Eljöttem meglátogatni
rég látott édesanyám,
látom semmi nem változott
domboktól ölelt tanyán.

Csüngő fejű öreg kútunk
csorba vederből szürcsöl,
régen látott kedves kutyám
nagy örömében szűköl.

A moha korallszigetként
benőte a nádtetőt,
tyúkok járják torzsa körül
a bús magyar keringőt.

Csermely folyik az udvaron
mit az eső varázsolt,
sárhullámos partjainál
néhány kacsa bukdácsolt.

Nyikorogva nyílt az ajtó
anyám dugta ki fejét,
mikor meglátta, hogy jövök
könny borította szemét.

Kérges kézzel simította
végig könnyes arcomat,
szavakká vált köztünk sok száz
ki nem mondott gondolat.

Most hát végleg hazatértem
nem megyek el már soha,
e kis tanya lesz már nekünk
a szeretet otthona.

Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.

Csak utasok vagyunk
az Élet vonatán,
megváltottuk a jegyünket
születésünkkor, momentán.
Hogy hová ülünk?
nem mi döntjük el,
csak felszállunk rá
kezünkben a tikettel.
A kalauz mutatja,
- ez az Ön helye,
arcomon döbbenet,
- miért pont ide? -
De már mindegy,
csak induljon a vonat,
mielőbb lássuk meg,
rég vágyott célunkat.
Gyorsabban is mehetnénk,
mi ez a döcögés?
- Nyugodjon meg, kérem,
itt nincs késés! -
Robogunk hát tovább,
tesszük a dolgunkat,
a szerencsés választhatott,
másnak, ami maradt.
Néha azért megállunk,
egy-két utas leszáll,
eddig szólt a jegyük,
vagy valaki szelektál?
Odakint már szürkül,
a test egyre fárad,
egyre jobban kívánnék
egy megvetett ágyat.
Csikorognak a kerekek,
a vonat fékez, megáll,
kalauzunk egyszer csak
mellettem szalutál.
- Uram, Ön itt leszáll! -
kérdésemre - Miért? -
ellentmondást nem tűrően,
szenvtelenül így reflektál.
- Eddig szólt a jegye,
önnek ez a végállomás,
na igyekezzen leszállni,
a vonat indul tovább! -
- A csomag maradhat,
arra nincs szüksége,
mint mondottam volt,
az utazásának vége! -
Hiába is tiltakoznék,
- még utazni akarok -
Ő csak végrehajtja
a felsőbb parancsot.
Irigykedve nézek vissza
a maradó utasokra,
jó lett volna eljutni
még több állomásra.
Tudom, pihenés vár,
de még nem alhatok,
le kell írnom még,
sok fontos gondolatot.
- A világ szép,
az élet túl rövid,
szeress, hogy szeressenek
életed végéig! -
Van még tennivalóm,
Én úgy gondolom,
ezért potyautasként
utazom tovább a vonaton!

Holtak napján, ha kimegyek
csendes temetőbe,
borús könnyező arcomat
rejtem tenyerembe.

Amióta erre jártam
elszálltak az évek,
megfáradt idős szüleim
csak szívemben élnek.

Temetőkertben elnézek
balra, aztán jobbra,
mindenfelé kopottasan
áll elmúlás szobra.

Virágtengerek borítják
a sírhalmok végét,
akik itt nyugszanak ők már
meglelték a békét.