Avagy az üres magányosság?

Hátamon csorog a száraz verejtékem,
Törölgetem, ez nekem már semmiségem...
Árnyékban meg fázok, ez az ürességem.

Még
Neked
Is jut fény,
Állj ki bátran!
Ne rettegj, kérlek!

Sorsom árnyékos oldalán élem életem,
A semmi közepében... fázok, verejtékezem.
*
Sós-keserű cseppek sűrűn gördülnek le az arcomon,
Közben meg erőlködve emlékezek... régi harcomon...
Falba ütközik az árnyékom, csak ülök... bánatomon.

Szív
Dobban,
Mellkasod
Szűkké válik,
Nyisd szívkapuját!

Pergő, megkeseredett könnyeim nyeldesem,
Kellene küzdenem... miért? Bánatok emésztik lelkem.
*
A magány? Az nekem végtelenül üres, taszít is magamtól,
Lehet, hogy be sem fogad, mert folyton ellők a gyötrő harcomtól.
Éhes vagyok a társra, hogy szakítson már el a magányomtól.

Ne
Aprózd,
Oszd bátran,
Így csak több lesz,
Ez a szeretet.

Megunt a magány, eltaszít,
Fájdalmat bennem szít.
Lelkem társat áhít.

*
Itt a falam tövében ücsörögve, hallom, hogy a csönd, recsegőn serceg!
Ez jól kitölti a magányom ürességét, itt lófrál, mint egy fergeteg.

Hit,
Remény,
Szeretet,
Rájuk vigyázz!
Boldog még lehetsz...

Hallom sistereg csendem, betölti egyedüllétem űrét.
Változtat életemen, feloldozza életem nyűgét...?!

*
Tudom öregen, már minden így marad, jóakarók is mondják,
A száraz verejtékem meg folyik, törülni nincsenek szolgák...
A sötétségem körülvesz, nem látom, hogy lemorzsolódna,
Csak ülők a magányban és hallom, mintha halál... sunnyogna!

Vecsés, 2018. január 6. - Szabadka, 2018. január 6. - Kustra Ferenc József - a verset én írtam, az apevákat és a 10 szavasokat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe:” Reménytelenségben van-e remény...?”

Reggelit kell vásárolnom
lemegyek a kisboltba,
Kell? Kérdi az eladó
nem is néz az arcomba.

Hogyne kéne, azért jöttem
mutatok a zsemlére,
húsz deka párizsit kérek
nem tasakost, kimérve.

Huszonnyolc maradhat? kérdi.
Maradhat. Nekem húsz kell.
Úgy néz rám, mint egy gyilkosra
tudom, hogy engem rühell.

Kettévágná a zsemlémet?
Kérdeztem óvatosan.
Otthon is van éles kése,
mondja ő cinikusan.

Otthagytam egy kisebb vagyont
és még szendvicsem sincsen,
ezt a kedvetlen eladót
áldja meg a Jóisten.

A bolt mellett kint a füvön
idős néni üldögél,
szegényes kis portékája
égő szükségről mesél.

Felmutat egy szép almát
rám mosolyog kedvesen,
száz forint kilója ára
az összes almát megveszem.

Hálásan néz rám a néni
eltöltött a szánalom,
melléteszem bolti árut
ajándékba ott hagyom.

Lassan táskájába rejti
látszik, szégyenli nagyon,
hálás szívvel mosolyog rám
túlmutatva szavakon.

Vidáman indulok haza
arcomat nap perzseli,
egy ilyen bevásárlás után
édesebb a reggeli.

A szerzőpáros jól megírta, TANQ –ban…

Ilyenkor, tér-idő
Keveredik, láthatár: köd.
Sárgul már a határ.
Ködös hajnal, napfény sápadt,
Tőle a határ felszáradt.
*
Morcosak a felhők
Ahogy úsznak, égen felém.
Le fognak vizezni…
Szürke felhők gyülekeznek,
Lesz eső, ha összevesznek.
*
Felhők között, látom,
Elhaló kondenzcsíkokat…
Azokból, nem esik!
Sávot rajzol a vasmadár,
Eső abból nem hullhat már.
*
Nincsen más, csak sárgás
Levél… ők röpködnek körbe.
Este van, jön sötét.
Nagy örömében táncot jár,
A sok levél. Est Holdra vár.
*
Esik eső, zuhog,
Mintha morc csíkokból állna…
Eláztam, jól-esik!
Dől az eső, hull, mint mennykő,
Csuromvíz lettem! Üsse kő!
*
Sötétben nem látok,
Arcomon folyik zuhogás…
Egy évet várhatok…
Sötétben csak botorkálok,
Jövőre hazatalálok...?

Vecsés, 2016. október 1. – Szabadka, 2017. november 23. - Kustra Ferenc- A HIAQ –kat én írtam, alájuk a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A versrész címe:” Oximoron ősz is van...”

Eljöttem meglátogatni
rég látott édesanyám,
látom semmi nem változott
domboktól ölelt tanyán.

Csüngő fejű öreg kútunk
csorba vederből szürcsöl,
régen látott kedves kutyám
nagy örömében szűköl.

A moha korallszigetként
benőte a nádtetőt,
tyúkok járják torzsa körül
a bús magyar keringőt.

Csermely folyik az udvaron
mit az eső varázsolt,
sárhullámos partjainál
néhány kacsa bukdácsolt.

Nyikorogva nyílt az ajtó
anyám dugta ki fejét,
mikor meglátta, hogy jövök
könny borította szemét.

Kérges kézzel simította
végig könnyes arcomat,
szavakká vált köztünk sok száz
ki nem mondott gondolat.

Most hát végleg hazatértem
nem megyek el már soha,
e kis tanya lesz már nekünk
a szeretet otthona.

Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.