Testben távol vagy kedvesem,
De lelkem érzi lelkedet,
Így a távolság eltűnik,
Bár testem, hiányolja testedet.
Ölelnélek, csókolnálak,
S boldogan simogatnálak.
Ám, erre még várnom kell,
Így az idő nehezen telik el!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Várom, hogy eljöjj,
Várom, hogy átölelj!
Várom, hogy szemeid,
Tüzében égjek el!
Várom, hogy lelkem,
Lelkedben csodára lel!
Várom, hogy szívem,
Karjaidban boldogságra lel!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Látom arcodat előttem lebegni,
Mégsem tudom megérinteni.
Fájdalomtól rezdül testem,
S könny árasztja el a szemem.
Minden gondolatom nálad jár,
Vágyakozva gondolok rád!
Vágyam elkíséri testem, amíg él,
Szerelmem elkíséri lelked örökké!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

A hold fénye vagyok
fényemben fürösztöm
arcodat
én vagyok az égbolt fölötted
én vagyok
tenyeredben lüktető
vágyat keltő csillagod
s amikor
leveted szoknyád
feszes csípődet
magamhoz
ölelem
nem hallgathatok
kérlellek vetkőzz tovább
s legyél az asszonyom
mert
a hold fénye vagyok
a szám testeden fényként
kóborol
imádja
öled forró háromszögét
melleid édes vonulatát
cirógat ,markol
eszi a szádat
s addig ölel
amíg a gyönyörűségtől
felkiáltasz

A hold fénye vagyok
hogy öleljelek
bocsáss be magadhoz
egy titkos
ablakon

Ringat a magány,
Még felébred a szél,
S a szárnyak a bőröm alatt,
Egy hajnalban majd újra él.

S látod anya?
Mozdulnak a levelek a földön,
Már ébredezik, érzem könnyeit ,
Pillanat, elönt lassan, hagyom hogy üvöltsön.

S akkor majd betakar egy gyász,
A levelek pörögni fognak a levegőben,
Néhány kép marad meg itt,
Néhány emlék belőlem.

S ha kéred a könnyeket az égtől,
Hogy engem sirass felébredve az éjből,
Én nem fogom engedi, anya, nem tehetem,
Lelkem forró szavait, tengernek eresztettem.

Hogy egyszer kezedet mossák a cseppek,
Hogy arcodat érintsék, nyugalma legyek a sebnek,
Érezni fogod újra a pirkadó hajnal melegét,
S szürke felhők takarja alatt, lelkem szerteáradó erejét.

Megült a szél az öledben,
Újra gyermeknek érzem magam,
Miért sírsz, édesanyám?
Nem szólt szél, nem érintett meg a szavam.

Ne ejts könnyeket, ne itasd a földet,
Mert jönni fog szél, s el kell majd menned,
Én pedig szárnyakat nyitok majd,
Búcsút mondok, s utam veszem az égnek.

Üressé fog válni az udvar,
A szobámban pedig por fog fulladni,
Lesz szó mi levegőben, mosolyogva ébren
Gyermek lelkemmel itt fog maradni.

Horvát Jánosné
Óh... be szeretnék sokszor vándorfelhő lenni,
Halkan suttogó széllel szobádba repülni,
Gyönyörű szemedbe nézni, csókolni a szádat,
Veled tölteni hosszú-hosszú éjszakákat.

Szeretnélek szeretni,
Karjaimmal lágyan átölelni,
Odabújni hozzád a csendes félhomályban,
Szeretni téged a végtelen éjszakában.

Álomba ringatnálak ölelő karommal,
Altatnálak halk, suttogó szavakkal,
Nézném álmodó, csodaszép arcodat,
Simogatnám szép selymes hajadat.

Versem aranyifja (nevezzük Gergőnek)
Nincsen híján önbizalomnak, erőnek.
Nem nevezhetném őserőnek erejét,
Szteroiddal tömi szép nagy kerek fejét.

Tetőtől talpáig tömör vázszerkezet.
Taréjfrizurája egy külön fejezet.
Ahova odacsap, olaj törhet elő,
Köztiszteletnek örvendő verekedő.

Csupasz széles vállán számtalan tetkója,
Biztos mindnek akad mondanivalója.
Fülében, orrában belelőtt karikák,
Körberöhögném, de félem a kritikát.

Kerülendő inkább világos nappal is.
Kivert kutya módra alantasan hamis.
Hogyha létezésed ütközik elvével,
Te is ütközésbe kerülhetsz öklével.

Próbálná leplezni, de agya alig vág,
Kopott mint a rajta levő farmernadrág.
Azért írástudó, hisz járt iskolába,
És úgy tudja ő egy szemétdomb királya.

Lehet, hogy szemétdomb ahol élsz egykomám.
Neked valóbb helyen lehetnél fenn a fán.
Elnézve gondoktól barázdált arcodat,
Ha rajtad múlik a szemét örök marad