Tegnap még elvettek mindent
azt hittem semmim sem maradt,
s most mégis én vagyok ezen a földön
úgy érzem talán a legboldogabb.

lehet kincsed és hatalmad
ha szíved hideg,mostoha,
az én szívem bearanyozza
gyermekem,s unokám mosolya.

És csak azért is talpa állok
ilyen erős nem voltam soha!
Nem árthat többé gonosz érdek,
nem sújthat idő ostora.

Alamizsnát nem kérek többé,
én többre vagyok érdemes!
s a vesztes,ki megbánja végül
csak azért is te lehetsz!

Pirkad a hajnal, álmos a reggel,
ülünk a parton, bóbiskoló fejjel.
Csendes a tenger, a hullámok még alszanak,
a fénye fel-felcsillan a felkelő napnak.

Sima a víztükör, erőtlen a szél,
elbújt valahol, tán valamitől fél?
Ameddig a szem ellát, csak víz szökik a szemünkbe,
Istenem ezt hogy csináltad, hogy jutott ez eszedbe?

Hét nap alatt teremtettél egy csodálatos világot,
mindent, szemmel láthatót, s amit a szem még nem látott.
Adtál csodás természetet, Tengert, Földet, Gyönyört,
mely, ha csendes simogat, de háborogva gyötör.

A horizonton előbújik álmosan a napsugár,
simogatja már az arcunk, egyre magasabban jár.
A tenger is felébred éjszakai álmából,
hunyorog az aranyló Nap tündöklő sugarától.

Langyos szellő kóstolgatja a Tenger sós vizét,
lassan-lassan érezzük a felkelő Nap melegét.
A Tenger már füröszti a mosolygó Nap sugarát,
s az arcunkat melegíti a tengerszagú napsugár.

Nézd, nem látszanak a Karancs csúcsai
Fagyos lepel gördült rá a tájra,
Jégbörtönbe zárva nyögnek a fák
A koszos hadúr nem hoz még havat sem

Gyere Talcsikám, benézünk a Svejkbe
Előtte dobunk egy burgert
Bent vár Pultos Petra.
Piros arcán mindig ott a mosoly.

Tölts hát Petrám aranyló Muskotályt,
Aztán gyöngyöző Tekilát,
kísérőnek adj, forró, illatos teát.
Hajolj közelebb had érezzük hajad illatát.

Gyere barátom, használjuk ki az éjszakát.
Nem lát most asszonyod.
Nem jön el, soha a reggel,
hagy húzzon selyemzsinórján a vágy.

A holnapot, ékszerdobozba gyémántok
közé zárta a ma.
Most !!! Tedd meg Thaliarchus !!!
Mert a jövő, szétmállik sírjában.

Lepkeszárnyú vágyakozás,
A szerelmes várakozás.
Vajon jön-e? Tényleg eljő?
Nem állja útját egy felhő?
Vagy egy hegy, mely égig érő,
Kereszt út, mely megtévesztő?
Arany szőrű, csábos borjú,
Vagy hirtelen támadt bosszú,
Mely semmiből nő körötted,
Akadályaként jöttödnek?
Nőhet köréd kerek erdő,
Sűrű, sötét, elveszejtő.
Vén boszorka, meg egy seprő,
Acél-szívnek is ijesztő...
Annyi minden jut eszembe,
Ahogy várlak reménykedve -
De egyszer csak elém toppansz:
A csillagos égből pottyansz,
Egyenesen a karomba,
Csókos ajkad a csókomba!

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .