Mennyire másak a májusi esték,
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.

Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.

Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.

Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.

Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.

Május van újra. Virágok nyílnak,
illatoznak az orgonák,
színessé vált a rét, az erdő,
most újraéled a világ.
Virágba borult most a kert is,
a gyümölcsfa olyan csodás,
ezernyi apró virágsziromból
öltött most magára ruhát.
Olyan szép minden! Szinte érzem:
Most még a kedvem is más!
Mintha madarak röpködnének
meggyötört lelkemen át.
Magukkal repítve minden rosszat,
mi eddig belülről vájt,
szikrázó napfényt varázsolva,
amely oly meleget ád.
Milyen jó volna úgy ébredni,
hogy mindig ilyen csodás
látvány vár, amely jókedvet áraszt,
ilyenkor semmi fáj.
Nem is értem, hogy miért volt eddig
rosszkedvem, hisz a világ
nélküled sokkal szebb, és jobb lett,
látni sem akarlak már.

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem,
Az arcod vonásait szeretettel felidézem,
Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek,
A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek.

A gyertyák is majd csonkig égnek
Szívemben fájnak az emlékek.
Téged már nem hív a létnek szép szava,
Befogadott az ég csillagos tava.

Az ősi hitű gyertyaláng rívón
Pislákol, látom megannyi síron.
Búsan sírdogál az őszi szél,
Ő minden évben sokat megél.

Tudom, egy jó óra hátra sose ballag.
De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag...
A temetőben örök őr a nyugalom,
És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom...
A temetői apró mécsesek lángja,
Olyan, mint az örök szeretet fáklyája...
Lépkedek az avarban, a hitem erdejében,
És olyan nagyon bízok szeretett erejében!

Az én arcomra is írt az idő,
Az én utam is csak lefelé nő...
A lombok között kujtorog... szellő.

Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég,
Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még.
Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben,
Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében.

Nagy, sercegő üszkös kanócnak
Égig füstölgő pici csonknak...
Köszönet a gyertyalángoknak…

A múltért, a jelenért, jövőért,
Bűneik, bűnünk bocsánatáért...

Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye,
És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye,
Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye.

Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.