Idő 
Értékelés 
Értékelés Napkorong elbújt
Rózsaszín felhők mögé...
Szelet jósolgat.
Tapasztalat sugallja,
Fújdogál majd holnapra.
Bíbor-sáv izzik,
Napnak parazsa pislant.
Lassan elszunnyad.
Csendesedik már a táj,
Nincsen zaj mi fülbe váj.
Vörös égalja
Sötét-lilát varázsol,
Homályos alkonyt.
Az árnyék is olvad már,
Dagad az est mint az ár.
Sárga holdsugár
Földnek vérében pancsol...
Lelket cirógat.
A természet szenderül,
Éjszakába elmerül.
Ébredő csillagok
Úszó párába fúlnak,
Köd tengerébe.
Felhő fátylat ereget,
Földre álmot csepegtet.
Rózsaszín felhők mögé...
Szelet jósolgat.
Tapasztalat sugallja,
Fújdogál majd holnapra.
Bíbor-sáv izzik,
Napnak parazsa pislant.
Lassan elszunnyad.
Csendesedik már a táj,
Nincsen zaj mi fülbe váj.
Vörös égalja
Sötét-lilát varázsol,
Homályos alkonyt.
Az árnyék is olvad már,
Dagad az est mint az ár.
Sárga holdsugár
Földnek vérében pancsol...
Lelket cirógat.
A természet szenderül,
Éjszakába elmerül.
Ébredő csillagok
Úszó párába fúlnak,
Köd tengerébe.
Felhő fátylat ereget,
Földre álmot csepegtet.
Bodzák tenyerén
E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok
termő humuszába hullatom magam
lombot bontok csemetéiben
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem…
Itt lobogtatom pislogó lánghitem
jövőt látó gyermekszemekben
Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba
míg döfnek gledíciatüske – szavakkal
küzdök fenyőtörzs – akarattal
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege
Ha lélekeső zápora áztatja arcom
megtartó kézfogások simítják tenyerem
s felemelik fejem a jegenyék
Bár kifordulnak rezgőnyár – levelek
ezüst fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben
és sündörögnek napraforgó - fejjel…
ide kapaszkodom akácgyökérrel
Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra
mint hazatért fecske
felcsippentem a szamosszegi sarat
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen
hogy el ne szakadjak soha tőle
hozzátapaszt fűszál-szeretetem
Fejfa – láncok kötözik hűségem
Szalka porához is
s egy kézen-fogott nemzedék
marasztaló tekintete
Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem
Maradok hát, begyökereztem
Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén
E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok
termő humuszába hullatom magam
lombot bontok csemetéiben
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem…
Itt lobogtatom pislogó lánghitem
jövőt látó gyermekszemekben
Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba
míg döfnek gledíciatüske – szavakkal
küzdök fenyőtörzs – akarattal
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege
Ha lélekeső zápora áztatja arcom
megtartó kézfogások simítják tenyerem
s felemelik fejem a jegenyék
Bár kifordulnak rezgőnyár – levelek
ezüst fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben
és sündörögnek napraforgó - fejjel…
ide kapaszkodom akácgyökérrel
Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra
mint hazatért fecske
felcsippentem a szamosszegi sarat
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen
hogy el ne szakadjak soha tőle
hozzátapaszt fűszál-szeretetem
Fejfa – láncok kötözik hűségem
Szalka porához is
s egy kézen-fogott nemzedék
marasztaló tekintete
Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem
Maradok hát, begyökereztem
Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén
Ki író-poéta, annak hő vágya, hogy a legszebbet megírja…
Minden íróember szívében lobogva ég a vágy,
Ezt a heveny nyugtot apró percig ki, sohasem hágy!
A vágy igy véglegesen él benne, részként, mélyen a lelkében,
Sírba nem megy, míg művét 'legjobbra' meg nem írta egészében.
*
(HIQ trió)
A sírok
éje, leszállhat.
Írnom kell.
De vers
A lelkembe írt.
Bányászni…
Nem tudom
Megírni mélyben…
Tentát vár.
*
(Senrjon trió)
Feltöltöm tenta-tartót,
Tentával, nem a könnyeimmel.
Asztalon írok!
Témát még csiszolgatom,
Igyekszem, hogy még szebbre írjam.
Asztalon írok!
Eddig még nem olvasták,
De most bizony, meglesz alkalmuk.
Asztalon írok!
*
(Senrjú)
Azonnal írok
Mire várjak, idő megy.
Olvasóimnak!
*
(10 szavas)
Megyek és a verselést megkezdem, papír várja,
Tenta is várja…
*
(3 soros-zárttükrös)
Megyek, legszebb versem írhatnám…
Aztán: sírok éje, akár leszállhat reám,
Megyek, legszebb versem írhatnám…
*
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
És jelentem nem vagyok hibás, hogy eddig nem olvasta senki…
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
Vecsés, 2024. május 6. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában: „A legszebb vers” c. című 2023. december 9. már közzétett művem átirataként.
Minden íróember szívében lobogva ég a vágy,
Ezt a heveny nyugtot apró percig ki, sohasem hágy!
A vágy igy véglegesen él benne, részként, mélyen a lelkében,
Sírba nem megy, míg művét 'legjobbra' meg nem írta egészében.
*
(HIQ trió)
A sírok
éje, leszállhat.
Írnom kell.
De vers
A lelkembe írt.
Bányászni…
Nem tudom
Megírni mélyben…
Tentát vár.
*
(Senrjon trió)
Feltöltöm tenta-tartót,
Tentával, nem a könnyeimmel.
Asztalon írok!
Témát még csiszolgatom,
Igyekszem, hogy még szebbre írjam.
Asztalon írok!
Eddig még nem olvasták,
De most bizony, meglesz alkalmuk.
Asztalon írok!
*
(Senrjú)
Azonnal írok
Mire várjak, idő megy.
Olvasóimnak!
*
(10 szavas)
Megyek és a verselést megkezdem, papír várja,
Tenta is várja…
*
(3 soros-zárttükrös)
Megyek, legszebb versem írhatnám…
Aztán: sírok éje, akár leszállhat reám,
Megyek, legszebb versem írhatnám…
*
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
És jelentem nem vagyok hibás, hogy eddig nem olvasta senki…
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
Vecsés, 2024. május 6. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában: „A legszebb vers” c. című 2023. december 9. már közzétett művem átirataként.
Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.
Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.
Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.
Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.
Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.
Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.
Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.
Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.
Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.
Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.
Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.
Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.
Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.
A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.
Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.
A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.
Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.
Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.
Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.
Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.
A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.
Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.
Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.
Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.
