Idő 
Értékelés 
Értékelés Hétköznapi pszichológia…
Hatvan felett, állítják, hogy szép lehet az élet.
Mondják ezt azok, kiket még nem gyötört az élet,
Akikben még nem járt le, elkopva, ennyi élet.
Hittem... idősen gondtalan az élet,
Évekkel hátamon, nem találok szépet.
*
Aki fiatalabb, az állítja, hogy csodálatos az öregkor,
És nagyon szép lehet, hogy minden napra jut egy kortynyi pimpós bor.
Ez már nem az őszöm, de biz' a telem kezdete, itt már nincs por…
Fiatalon nem voltam tisztában,
Mit jelent lenni gyászban,
Élni levélhullásban.
*
Hatvan után, az ember újra végigjárja, a járt utat,
És ismét számba-sorba veszi, mi az mi múltjában maradt…
Hatvan után, mese vágyad már nem repít boldog-havas hegyeken át,
Már csak fotelban ülve mulasztod, igen lassan a havas éjszakát.
Múltbanézek, számadásba kezdek...
Találok-e érdemeset, amiért élni muszáj... imába kezdek.
*
Hatvan után, jól megdobál a sors, de száraz kenyérrel,
Sőt, hozzád vágott igen élhetetlen, véges élettel…
Idősen az agy már meddősködik, a kéz enyhén remegő,
Ahogy írok, a toll is hebegő, tenta pacacseppentő…
Életem már nehézkes,
Kezem zsibbad, agyam kihagy, létem már véges.
*
A telemben még megvan a megvett, ingyen bérletem,
De nincs pénzem, nincsen tűzifám, bár még van tűzhelyem…
Körülöttem van levegő, de hideg, nem élvezem…
Csonka létem tengetem,
Időmet lassan pergetem,
Értelmetlen... elveszett álmokat kergetem.
*
Hah! Juj, de régen én már rájöttem, nem csak a szeretet számít,
Bár én is tudtam régen, de hatvan után már, miért is csábít?
Öregségem monoton,
Mennék... sorsom kegyetlen, visszatart konokon.
Még létezek... romokon.
*
Az udvaron, már éles a levegő, sötét felhők a horizontom felett,
Ha még sokáig maradok, betegséget kapok, és nem élvezem kellemet.
Remény, honnan és minek, mihez? Örülök, ha így élhetem az életemet…
Vecsés, 2011. március 1. – Szabadka, 2018. február 20. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: ’Még létezek... romokon’
Hatvan felett, állítják, hogy szép lehet az élet.
Mondják ezt azok, kiket még nem gyötört az élet,
Akikben még nem járt le, elkopva, ennyi élet.
Hittem... idősen gondtalan az élet,
Évekkel hátamon, nem találok szépet.
*
Aki fiatalabb, az állítja, hogy csodálatos az öregkor,
És nagyon szép lehet, hogy minden napra jut egy kortynyi pimpós bor.
Ez már nem az őszöm, de biz' a telem kezdete, itt már nincs por…
Fiatalon nem voltam tisztában,
Mit jelent lenni gyászban,
Élni levélhullásban.
*
Hatvan után, az ember újra végigjárja, a járt utat,
És ismét számba-sorba veszi, mi az mi múltjában maradt…
Hatvan után, mese vágyad már nem repít boldog-havas hegyeken át,
Már csak fotelban ülve mulasztod, igen lassan a havas éjszakát.
Múltbanézek, számadásba kezdek...
Találok-e érdemeset, amiért élni muszáj... imába kezdek.
*
Hatvan után, jól megdobál a sors, de száraz kenyérrel,
Sőt, hozzád vágott igen élhetetlen, véges élettel…
Idősen az agy már meddősködik, a kéz enyhén remegő,
Ahogy írok, a toll is hebegő, tenta pacacseppentő…
Életem már nehézkes,
Kezem zsibbad, agyam kihagy, létem már véges.
*
A telemben még megvan a megvett, ingyen bérletem,
De nincs pénzem, nincsen tűzifám, bár még van tűzhelyem…
Körülöttem van levegő, de hideg, nem élvezem…
Csonka létem tengetem,
Időmet lassan pergetem,
Értelmetlen... elveszett álmokat kergetem.
*
Hah! Juj, de régen én már rájöttem, nem csak a szeretet számít,
Bár én is tudtam régen, de hatvan után már, miért is csábít?
Öregségem monoton,
Mennék... sorsom kegyetlen, visszatart konokon.
Még létezek... romokon.
*
Az udvaron, már éles a levegő, sötét felhők a horizontom felett,
Ha még sokáig maradok, betegséget kapok, és nem élvezem kellemet.
Remény, honnan és minek, mihez? Örülök, ha így élhetem az életemet…
Vecsés, 2011. március 1. – Szabadka, 2018. február 20. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: ’Még létezek... romokon’
Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.
Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…
Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.
A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.
A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.
Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.
Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.
Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!
A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.
Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…
Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…
Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.
Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.
Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…
Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.
A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.
A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.
Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.
Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.
Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!
A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.
Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…
Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…
Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.
Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József
Avagy az üres magányosság?
Hátamon csorog a száraz verejtékem,
Törölgetem, ez nekem már semmiségem...
Árnyékban meg fázok, ez az ürességem.
Még
Neked
Is jut fény,
Állj ki bátran!
Ne rettegj, kérlek!
Sorsom árnyékos oldalán élem életem,
A semmi közepében... fázok, verejtékezem.
*
Sós-keserű cseppek sűrűn gördülnek le az arcomon,
Közben meg erőlködve emlékezek... régi harcomon...
Falba ütközik az árnyékom, csak ülök... bánatomon.
Szív
Dobban,
Mellkasod
Szűkké válik,
Nyisd szívkapuját!
Pergő, megkeseredett könnyeim nyeldesem,
Kellene küzdenem... miért? Bánatok emésztik lelkem.
*
A magány? Az nekem végtelenül üres, taszít is magamtól,
Lehet, hogy be sem fogad, mert folyton ellők a gyötrő harcomtól.
Éhes vagyok a társra, hogy szakítson már el a magányomtól.
Ne
Aprózd,
Oszd bátran,
Így csak több lesz,
Ez a szeretet.
Megunt a magány, eltaszít,
Fájdalmat bennem szít.
Lelkem társat áhít.
*
Itt a falam tövében ücsörögve, hallom, hogy a csönd, recsegőn serceg!
Ez jól kitölti a magányom ürességét, itt lófrál, mint egy fergeteg.
Hit,
Remény,
Szeretet,
Rájuk vigyázz!
Boldog még lehetsz...
Hallom sistereg csendem, betölti egyedüllétem űrét.
Változtat életemen, feloldozza életem nyűgét...?!
*
Tudom öregen, már minden így marad, jóakarók is mondják,
A száraz verejtékem meg folyik, törülni nincsenek szolgák...
A sötétségem körülvesz, nem látom, hogy lemorzsolódna,
Csak ülők a magányban és hallom, mintha halál... sunnyogna!
Vecsés, 2018. január 6. - Szabadka, 2018. január 6. - Kustra Ferenc József - a verset én írtam, az apevákat és a 10 szavasokat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe:” Reménytelenségben van-e remény...?”
Hátamon csorog a száraz verejtékem,
Törölgetem, ez nekem már semmiségem...
Árnyékban meg fázok, ez az ürességem.
Még
Neked
Is jut fény,
Állj ki bátran!
Ne rettegj, kérlek!
Sorsom árnyékos oldalán élem életem,
A semmi közepében... fázok, verejtékezem.
*
Sós-keserű cseppek sűrűn gördülnek le az arcomon,
Közben meg erőlködve emlékezek... régi harcomon...
Falba ütközik az árnyékom, csak ülök... bánatomon.
Szív
Dobban,
Mellkasod
Szűkké válik,
Nyisd szívkapuját!
Pergő, megkeseredett könnyeim nyeldesem,
Kellene küzdenem... miért? Bánatok emésztik lelkem.
*
A magány? Az nekem végtelenül üres, taszít is magamtól,
Lehet, hogy be sem fogad, mert folyton ellők a gyötrő harcomtól.
Éhes vagyok a társra, hogy szakítson már el a magányomtól.
Ne
Aprózd,
Oszd bátran,
Így csak több lesz,
Ez a szeretet.
Megunt a magány, eltaszít,
Fájdalmat bennem szít.
Lelkem társat áhít.
*
Itt a falam tövében ücsörögve, hallom, hogy a csönd, recsegőn serceg!
Ez jól kitölti a magányom ürességét, itt lófrál, mint egy fergeteg.
Hit,
Remény,
Szeretet,
Rájuk vigyázz!
Boldog még lehetsz...
Hallom sistereg csendem, betölti egyedüllétem űrét.
Változtat életemen, feloldozza életem nyűgét...?!
*
Tudom öregen, már minden így marad, jóakarók is mondják,
A száraz verejtékem meg folyik, törülni nincsenek szolgák...
A sötétségem körülvesz, nem látom, hogy lemorzsolódna,
Csak ülők a magányban és hallom, mintha halál... sunnyogna!
Vecsés, 2018. január 6. - Szabadka, 2018. január 6. - Kustra Ferenc József - a verset én írtam, az apevákat és a 10 szavasokat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe:” Reménytelenségben van-e remény...?”
Felhők fagyott könnye hullik
elrejti a titkokat,
fedjük fel a rejtett mélyet
tisztítsuk le az utat.
Hullott hóból a kezünkkel
kis hólabdát formázunk,
lehajolunk és görgetjük
legalább most tornázunk.
Csinálunk egy hatalmasat,
majd egy kicsit kisebbet,
gurítsunk egy aprócskát is
biztosan a legszebbet.
Tegyük egymás tetejére
mind a három hólabdát,
fantasztikus, hisz olyan lett,
mint egy ember láss csodát.
Szénből csinálunk szemeket
répa lesz majd az orra,
kész is lett a hóemberünk
mint ha igazi volna.
elrejti a titkokat,
fedjük fel a rejtett mélyet
tisztítsuk le az utat.
Hullott hóból a kezünkkel
kis hólabdát formázunk,
lehajolunk és görgetjük
legalább most tornázunk.
Csinálunk egy hatalmasat,
majd egy kicsit kisebbet,
gurítsunk egy aprócskát is
biztosan a legszebbet.
Tegyük egymás tetejére
mind a három hólabdát,
fantasztikus, hisz olyan lett,
mint egy ember láss csodát.
Szénből csinálunk szemeket
répa lesz majd az orra,
kész is lett a hóemberünk
mint ha igazi volna.
Vigyázz apró büdösbogár
merre vezet az utad,
ne menj ki a dagonyába
sár a lábadra tapad.
Több veszély is fenyegethet
mástól is kell ott félni,
hidd el hogy ha rád taposnak
sárba gyúrva nem jó élni.
Arról nem is beszéltem még
akár meg is dögölhetsz,
döglötten meg főleg nem jó,
akkor már nem remélhetsz.
merre vezet az utad,
ne menj ki a dagonyába
sár a lábadra tapad.
Több veszély is fenyegethet
mástól is kell ott félni,
hidd el hogy ha rád taposnak
sárba gyúrva nem jó élni.
Arról nem is beszéltem még
akár meg is dögölhetsz,
döglötten meg főleg nem jó,
akkor már nem remélhetsz.
