Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József

De jó, hogy még ezt nem tehetik… Ha mindannyiunkat sorra vehetnék,
’Földön legokosabb’ titulusát megint-mindig ostobák szereznék…
Jobb is… ne imádkozz jobb sorsodért, hogy éltednek értelmet adjon,
Kiáltsd ki: Asszonyok, belőlem mindenki nagy ostobát csináljon…

Miért kínlódsz, mint igavonó állat, annyit tanulni oly' értelmetlen,
Elég neked, ha régi jó ostoba vagy életpályádon… személyedben.
Ezen a világon mindenéből pótdíjért sokat tanulhatnak,
De egyetem tisztségesei ostobának diplomát nem adnak…

Fejjel lefele van világban minden, tudósaink tán' sorban halnak éhen…
Igaztalanok a legegyenesebbek, mert ők az ostobák a műveltek…

Vecsés, 2020. november 11. -Kustra Ferenc József - írtam: „iytop” szerzőtársam azonos c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

Ahogy a virradat fölém hasalt és beborított,
Éreztem én, hogy egy jó és új napot kezdek legott.
A bömbölő csend is segített és nagyon kacagott…
*
Fénytől lett hajnal,
Csend lett a reggel ura.
Új nap és remény.
*
Világosodik,
És a Hold eltűnőben.
Ásító reggel.
*
Mindenki felkel,
Test után lélek ébred.
Látszik, jó nap lesz…
*
Később a hajnalpirkadat a kertemet is meglátogatta,
Nap sugarait örömömre, nekem oda is csalogatta…

Kertem várja, napfényre vágyóan kikeletet,
És ha megjön az aranyozott, lágy fénylehelet,
Aranybársonyként körül ölelik a lelkemet.

Madárdal kórus biz' hívja, mielőbb a napot,
Hajnali szellő sodor, finom virágillatot.
Napfény, akkor elhozod ide a jó meleget?
Ez már bizony tavasz! Fáztunk mi már épp eleget…

Minden oly' szép, minden jó és lám, öregszem, de még élek!
Akkor nem én vagyok a testem börtönében a lélek?
*
Hajjaj,
Motoszkál a hajnal…
Ébredezik a fagyal…
Kenyerem kenem vajjal…
*
Madarak csicseregve keltenek,
Ennyi volt a hajnali, vak csendnek…
Levelek sustorogva felelnek.
*
Te reggel is csak várj rám, óh, HAZÁM!
Reggel is csak Te vagy az én HAZÁM!
Én, reggel is itt leszek… új nappal, tovább megyek,
Nap hajnali fényén lovagolva útra kelek…

Annyit látok, hogy egy kis bokor ágán,
Gyenge szélben hintázik egy kis madár,
Nézek és látom, végtelen a határ…
*
Holdsugár adhat
Életnek reménységet?
Napkelte jöhet...

Vecsés, 2015. április 10. – Kustra Ferenc József – versben, senrjúban, 10 szavasban.

Mondja a nóta: pálinka légy az enyém…
Helyes, igyunk. Egy kupicával az enyém!

Jó ez, ha nehéz az a gyomor, vagy mulatsz,
De hálás dolog, ha józanságot mutatsz.

Éhomra nem igyál többet, mint kupicát,
Így még éld egy kicsit, józanok fázisát.

Zsírosat ettél? Nyomjál le féldecit,
Ez még nem sok, véredben még nem telít.

Ha a társaságban nyakló nélkül iszod,
Rád irányuló szitokcsapot kinyitod.

Minek annyit inni, hogy berúgjál?
Ne hagyd, ha valaki még rátukmál…

Mulatni kell, de szépen, emberhez méltón,
Ettől még ihatsz pálinkát, azt imádón.

Gyógyszernek is jó, idd a felest, mint gyógyírt,
De tartsd magad, ne legyen éjszakád átsírt…

Vecsés, 2012. június 2. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.