Megjön a tél, de vajon minek ?
Kinek jó az a fránya hideg?
De eljön, egye meg a fene,
majd csak lefagy az ember füle.

Persze tudom én mit mondanál,
hogy nem lesz annyi káros bogár.
Nem értem azt a társaságot
miért nem vesznek fel nagykabátot?

Ha már annyira kártékonyak,
segíthet rajtunk egy kis konyak.
Hát az tuti elvinné őket,
nekem sem kéne fázni többet.

Piac! Láttam, hölgy cipekedett,
Nem bírta tele cekkereket.
Mért vett annyit vajon,
Krumplit süt majd vajon?
Úriember vagyok, segítsek?

Rám nézett, szeme ki is tágult,
Annyira megdöbbent, rám bámult.
Sokat vettem, nehéz,
Elkél itt a plusz kéz…
Ötszáz méterre lakok! Indult…

Szütyők alján, biztos ólom van,
De, küzdöttem velük harcosan.
Félúton megjött, a
Szív ritmuszavara.
Így úton, jó, ha rosszul lét van?

Kértem felmentésem, engedjen
El, szívességet már ne kérjen…
Esernyővel ütött,
Nem bánta a szütyőt…
Ezt kaptam viszont! Hihetetlen…

Vecsés, 2018. október 24. – Kustra Ferenc – LIMERIK csokorban a humoros tragédia

Az első jázmin szirmok
fehéren elkezdtek virágozni
a száraz téltől megvíselt kertünkben.

Illatuk hamarosan fog terjedni,
édesen, majdhogy szédítő varázzsal:
e hírnők kit figyelmen kívül hagyni nem lehet.

De a vörös Afrikai talaj még
annyira omladozó mint az alvadt vér,
és a gyep annyira fakó mint a szürkülő szalma.

Az esőt viszont ki kell várni,
mely csak az első nagy kánikula után elvárható.
Akkor fog csak a föld lábra állni
mint egy zöld és dicsős feltámadott.

Mikor a háború kitört
senki nem lett felmentve.
Egyenruhába öltöztünk,
az élet ezt így rendelte.

Egy bajtárs felfelé mutatott,
ki szeretett verselni.
Azt mondta hogy eltűnt a nap,
és az eget is kell keresni.

Rengeteg halott hátra maradt
nyitott szemel, földön fekve;
kinek lába, karja lerobbant,
az kúszott ha más fel nem vette.

Aztán elhalkult az ágyú szó,
és nem volt szükség kiabálni.
A világ annyira néma lett hogy
a csendet nehéz volt kiállni.

Afrika embere volt.
Arcán a bőr oly ráncos,
mint a herezacskó,

vagy annyira rakoncátlan,
mint egy légi felvétel a Kalaháriről.
Afrika embere volt,

ismervén módjait
és járatos dalszövegeiben.
Versek áradtak a tollából

mint gyér folyók melyek
átszegnek vad, ősi tájakat
melyeket az égő nap alakított,

és vad viharok és szelek,
megörökítve durván metszett
rímekkel, képekkel és szavakkal.
.
A bivalya nem ismeri a metafizikát,
hanem az édes füvet és az ivó tócsát keresi,
és szent jószágai ott legelnek hol

a hadeda íbisz várakozik
az eufória fán és a héjak felett,
hol a hangyaboly és a fű található.

Ez volt az öreg Opperman,
egy törzsi dalnok és táltos,
Afrikának egy bölcs embere.

D. J. Opperman (1914 – 1985) hires Dél-afrikai költő ki Afrikaans nyelven írt.