Kell nekem szerelmünk,
Mely nélkül élni nem tudok,

Éjszaka nézem a csillagokat
Nélküled, aludni sem akarok,

Keresem azt, amit együtt választottunk,
Oly rég, hogy már nem tudom melyik volt,

Elvitte az idő és már Te sem vagy sehol
Annyira hiányzol, hogy ez fáj nekem, nagyon,

Kell nekem szerelmünk,
Mert Nélküled élni nem tudok,

Szeress Te is engem, megbánni nem fogod,
Forró csókjaimat, százszor visszaadod.

Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert
olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy
világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné,
hogy a tenger megőszült."
Jób könyve 41.

Megőszült tenger, ez volt a vak remény:
Úgy hagyni vénen a tengert,
Hogy jajgasson,
Hol erős karral habjába csaptam én.

Hogy megőszülten tépje ezüst haját,
Hogy szánják a megőszült tengert,
E megőszült,
Halálraijjedt, óriás banyát.

S ha jön elétek az aggok serege
S kérdi, mi lelte a tengert:
Mondjátok meg,
Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.

S mégis képírók képén mocsár, romok
S mégis nézzétek a tengert:
Kissé ősz lett,
De, hajh, semmi, de semmi sem változott.

Úgy csapott belé, mint az Isten nyila
Valaki s nézzétek a tengert:
Képíró-mű
S rajta néhány úri hal-familia.

Óh, én bibliám, mégis maradj titok
S ha nézik a megőszült tengert,
Mondd, hogy egyszer,
Egyszer tán mégis valami jönni fog.

Egyszer talán majd nyílik az Úr ege,
Egyszer tán átszeli a tengert
Villám-csíkban
Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.