Időm lassan telik, felveszi őszi, aranybarna színét,
Ki tudja, még mennyi van, és természet kioltja életét.
Avarszőnyeget alkot a sok fű és leesett falevél,
És a legszemcsésebb az, amely utolsónak, ki földet ér...

Meghallod-e, hogy éjjel olyan nagyon horkolok?
Meghallod-e, hogy napközben ordítva hallgatok?
Meghallod-e, ezt hallgatva csak hallgatnak angyalok?
Meghallod-e, mikor néha nagyon bölcsen makogok?

Látod-e Te, hogy félelmed árva szót sem érdemel,
Hogyha már elmentél, nem leszel, a bátorság se kell?
Úgy tűnik, hogy csak egy elárvult mindenki senkije vagyok?
Szép szó és önérvényesítés helyett csak sok pofont kapok?

Odakint ömlik az eső, a füvet is tépi a szél
És biz' olyan bőszülten tombol, hogy nincs neki ellenfél.
Feketék az eső felhők, az ég folyvást dörög?
A sáros víz lesz belőle és az... csak hömpölyög.

Lesz-e még, hogy ébresztőt zeng az erdő-mező?
Lesz-e még, hogy trilla száll, fel hol sok a felhő?
Foszladozó felhők mögött a Nap kackiásan feláll,
Aranysugara rést talál, és boldogan rám kandikál?

Lassan? sőt gyorsan múlnak el egymás után a nappalok,
Jő az éjszaka, abban? előtte a meleg kallódók.
A fényből bizony nem igen marad? belőle semmi sem,
Csak elképzelt, teljesületlen? eltékozolt életem.

Ember élete folyamán, éltét, mint önmagát dédelgette,
Évekig hitt mindent, ősszel meg felismerte, sors jól rászedte.
Ember fia éveken át hitte, élet jó... de komédia,
De mikor közelg a halál és felismerés? csak tragédia.

Lesz olyan, hogy többé már nem is hallom meg élet vezényszavát?
Akkor, mikor a sötétség retinámra fotózza éjszakát,
Itt bizony nincs ügyvéd, ki megvéd, és én magamat? vádol!
Sok lehet a bűnöm és a dac az, ami pluszban gátol?

Nekem, ahogy öregszem, ez már több mint érthetetlen,
És lassan jő az idő? a jövő elérhetetlen?
Menj, indulj, ha van még neked szükséged új utakra...
Ha eljött az időd, akkor meg szállj oda... magasba?

Felhők áttetsző árnyéka simogatta erdőt, rétet végig,
Hanyatló nap sugarával kanyargott, egészen fel az égig.

Még a sötétség végleges beállta előtt,
Felnézek az égre, hogy még lássam, mielőtt?
Ritkás felhőkön Hold ezüstős fénye felsejlő
És mint kínai tusjelek olyan szép sok felhő!

Most még van ezüsthíd és ez csilloghat a sötét éjben,
Így aztán még lehet pihenve kelni reggeli fényben.
Várok én még sok-sok oly' napfényes reggelt,
Mosolygok, hogy mondhassam? a Nap is felkelt.

Vecsés, 2014. május 6. - Kustra Ferenc József

Csak nézek a velem szemben lévő hófödte csúcsra…
De nem látom, mert belül belemerengek a múltba…
Honnan, miért jöttem, mit értem el és ki is vagyok?
Azon gondolkozok, mért nem segítettek angyalok?

Nagy gondolatok letaglóznak, beleveszek az őrültségbe!
Utoljára még látom, szabad madarak szállnak a kék égbe…

Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József

Versben és haikuban

Havazik, én meg állok, várok… nem a napfényben…
Csak várva és állva, ázok, sűrű hóesésben,
És már a bajuszomat is befehéríttette,
Hideg meg... szám szélét lilásra elkékítette!

Bízok, hogy reggelre a sok-sok jégvirág is kivirágzik,
Lesznek angyalok is… kántor jókedvű lesz és orgonázik…
*
Süvöltve száll a
Tél szele, árkokon át!
Árokparti szél.
*
Szép a fagyos kép,
Összekuszált hópelyhek…
Vízszintesen száll.
*
Hóesés! Szakad!
Kavarodás, fagyos kép!
Úgy dühöng a tél.
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hűlő testem,
Nagyon erőszakos, csak elállja, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Úgy szakad a hó,
Dombra megyünk szánkózni…
Hóba süllyedünk!
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hideg testem,
És az erőszakos, nem engedi, hogy messzire lásson szemem.

Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…

Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Ha már hó esik,
Dombon fogunk csúszkálni…
Hóba süllyedünk!
*
Hegyek, fák, lombok, utak és bokros völgyek,
Mind fehérek, hópelyhek befedik őket.
Szállnak, a hópelyhek, repülnek ott fent, a széllel,
Az meg fújja őket mindenfelé, szanaszéjjel.

A hideg uralkodik hófúvással, szanaszét…
Már úgy várom a hófúvás végének kezdetét…
Vajon megérem én a vég kezdetét,
Vagy csak élem soká, a kezdet végét?
*
Gyönyörű, kék ég!
Havas, tejfehér minden.
Gyönyörködtető.
*
Felhőpaplan alól, ha majd kitakarják az égboltot,
Bízok benne, hogy látok én még szép eget… sok csillagot.

Vecsés, 2015. január 01. - Kustra Ferenc József

Szikrát csiholt drága arcod
magányos szívem mélyén,
nevető napfény csillant meg
talányos szemed kékjén.

Elvarázsol, mikor látlak
szerelmes szív ékszere,
hangod édes muzsikája
angyaloknak éneke.

Elfogott a sötétség ura
egy lélekvadász portyán.
Könyörgő sikoly szállt az égbe,
angyal vitt hát a vállán.

Hit terített bús szellememre
köpenyt, ami ráfagyott,
kihűlt pokolban körbevesznek
perzselt szárnyú angyalok.