Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

"Révész Bélának küldöm."

Bús sápadt, szép halott arcod
rámkacag a falról
- jaj - rámkacag halotti maszkod.
Én nézem és én látom
amint kezed ölelésre tárul,
hogy átölelje Halálba vágyó
fáradt, tört fejem,
hogy átöleljen halálos öleléssel.
Végig csókol szemednek
drága, bágyadt fénye
sápadt patinát von fejemre.
Átölel a fény, a világosság
szavaid cikázó fénye.
Te adod szememnek a látást
agyamnak gyönyört, az életet.
Fázósan csókol végig ajkad
s lehunyod bágyadt két szemed,
fáradtan csukódol össze
fehér papír sok dűlt betü.
Rám kacag csukott, halott szemed
halotti maszkod a "Halottak élén".

Egy tűnő arc után vágyódom
Mosolygó, tarka arc után
Egyszer láttam, egy téli délutánon.

Kikacagott a meleg prémből
Az arc friss volt, üde, hamvas
Rózsaszínű a sok krémtől.

Egyszer láttam, többször nem,
De ma is látom, sokszor látom
Amint kacagva tova libben.

Kerestem, de nem találtam
Jártam kertben, téren, utcán
S kerestem mindamerre jártam.

Hiába jártam nem találtam
Elvesztettem tolongásban
S örökre tőle - jaj - elváltam.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni, vígan, szépen, kéken
Lassan halkan tovaúszó felhő
Nézni fentről, amint a virág nő.

Felhő szeretnék lenni az égen
Élni szeretnék kacagva szépen
Járni lassan, mint felhő az égen
Az ezer veszélyt átélni épen.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni minden sötétségen
Élni világosságba, fénybe, színbe
Belelátni egy apró női szívbe.

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .