Idő 
Értékelés 
Értékelés A halottak vágányán
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.
Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.
Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.
Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.
Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.
Már ?848 ?ban is?
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
A hit, minden területen át kell, hogy hassa az életünket,
A hit az, mi szilárdan rögzíti a molyrágta életünket?
A hit, minden területen át kell, hogy hassa az életünket.
Ember! Nézz magadba, van-e lelkedben magyarsághoz tartozó érzet?
Ember! Magyar vagy, ha hiszel, légy erős, itthon nem ér utol a végzet!
Ember! Ne gyengülj el, a hit erőt ad, erősíti benned lényeget!
Ha templomba mész, vagy baráti társaságba, akkor is bizsereg a lelked?
Ha otthon egyedül játszol kutyáddal, apportírozod, bizsereg a lelked?
Ha sétálsz egyedül a fás ligetben, csendben jó levegőn, bizsereg a lelked?
Ha igen, akkor Te nagy magyar ember vagy, bizonyíték, hogy bizsereg a lelked!
(Anaforás, dupla belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Higgyünk, mert a hit lenyűgöző! Ettől érezzük, hogy magyarok vagyunk!
Higgyünk, mert a hit lenyűgöző! Ettől érezzük, hogy mi mit akarunk!
Higgyünk, mert a hit lenyűgöző! Ettől érezzük, hogy magyarok vagyunk!
A mi földünkre születtünk, hinni kell, hogy ide is tartozunk,
Már nyolcszáznegyvennyolcban is véres csatákban küzdtünk?, folyt harcunk!
Sorsunk, akkor nem fényesen alakult... túlerő eltaposott,
Sorsunk az óta más világban, valamelyest már javulódott!
(3 soros-zárttükrös)
Emberek! A Kárpátokon belül, legyünk a jövőben is egyek,
Hitünket kezeljük misszióként? hazából tapodtat, se megyek!
Emberek! A Kárpátokon belül, legyünk a jövőben is egyek.
Hitünk a pajzsunk, mi megvéd a láncos buzogánytól,
Higgyünk, és az összetart minket? egy szabadságharctól!
Magyarság belső érzése, a lélekben kell legyen bizsergősen,
Ezt el ne veszítsük, hogy élhessünk és boldoguljunk a jövőben!
Vecsés, 2021. március 15. ? Kustra Ferenc - a történelmünkről?
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
A hit, minden területen át kell, hogy hassa az életünket,
A hit az, mi szilárdan rögzíti a molyrágta életünket?
A hit, minden területen át kell, hogy hassa az életünket.
Ember! Nézz magadba, van-e lelkedben magyarsághoz tartozó érzet?
Ember! Magyar vagy, ha hiszel, légy erős, itthon nem ér utol a végzet!
Ember! Ne gyengülj el, a hit erőt ad, erősíti benned lényeget!
Ha templomba mész, vagy baráti társaságba, akkor is bizsereg a lelked?
Ha otthon egyedül játszol kutyáddal, apportírozod, bizsereg a lelked?
Ha sétálsz egyedül a fás ligetben, csendben jó levegőn, bizsereg a lelked?
Ha igen, akkor Te nagy magyar ember vagy, bizonyíték, hogy bizsereg a lelked!
(Anaforás, dupla belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Higgyünk, mert a hit lenyűgöző! Ettől érezzük, hogy magyarok vagyunk!
Higgyünk, mert a hit lenyűgöző! Ettől érezzük, hogy mi mit akarunk!
Higgyünk, mert a hit lenyűgöző! Ettől érezzük, hogy magyarok vagyunk!
A mi földünkre születtünk, hinni kell, hogy ide is tartozunk,
Már nyolcszáznegyvennyolcban is véres csatákban küzdtünk?, folyt harcunk!
Sorsunk, akkor nem fényesen alakult... túlerő eltaposott,
Sorsunk az óta más világban, valamelyest már javulódott!
(3 soros-zárttükrös)
Emberek! A Kárpátokon belül, legyünk a jövőben is egyek,
Hitünket kezeljük misszióként? hazából tapodtat, se megyek!
Emberek! A Kárpátokon belül, legyünk a jövőben is egyek.
Hitünk a pajzsunk, mi megvéd a láncos buzogánytól,
Higgyünk, és az összetart minket? egy szabadságharctól!
Magyarság belső érzése, a lélekben kell legyen bizsergősen,
Ezt el ne veszítsük, hogy élhessünk és boldoguljunk a jövőben!
Vecsés, 2021. március 15. ? Kustra Ferenc - a történelmünkről?
Hullámmá Válva
Mélység halk sugara mely lüktet
Fájdalomrögök alá temetett óriásrengetegben.
Halk fénycseppjeit dobbanva viszi azúrkék óceánja.
Vonzásban, a középpont körül mindig ugyanazt az utat járva.
Téveszmémben:
Csak rám süt a napsugár,
s csak engem sújt a vihar…
Elfelejtett fényszívünk, örökké hívó Isteni lényünk,
belül a csendgömb közepén pihen.
Elszakadt tudatossággal, hogy hihetnéd,
hogy külön vagy bármitől is?
Isten óceánjának cseppjeiként sodródunk…
Rációnk fagyott élettelen jégtömbébe burkolózva.
Belső Gravitációnk ismétlődő pályáján,
azonosulva múló léttel felszínfénnyel.
Az a gondolat vagy ami tovasuhan?
saját hangodtól visszhangzó elmédben?
Azaz érzés, amely múltból jövőbe enyészik?
Eszméletlen hullámok közt vergődsz saját lényed tengerén.
Napod és holdad fénye öntöz, viharod korbácsol és vezet.
Örök mozgásban, szüntelen árban.
Felszínlétünk soha nem létező pillanata,
a csepp különállástudata a tótól…
Az elvesztett ösvény mindig vár!
Az egység az örök,
az illúzió az izolált magány…
Az örök egység újra és újra vonzó dala
a béke simításaival téged hív.
Mindig belül pihen csillámszikráival porozva eszméletlen napjaid
Hív az éned, sötét ködöd mibe EGYmagad felejtve veszel.
A csend éneke pulzál belül lent,
Az élet aranyforrása mibe merülsz minden álmodban.
Ismétlődőn megtisztulva egy újjászületett nap vár,
Te döntesz figyelsz-e a belső dalra,
vagy különlétbe bukva, elkezded a régi kört újra…
2010.07.20 MannazEhwazAnsuz
Mélység halk sugara mely lüktet
Fájdalomrögök alá temetett óriásrengetegben.
Halk fénycseppjeit dobbanva viszi azúrkék óceánja.
Vonzásban, a középpont körül mindig ugyanazt az utat járva.
Téveszmémben:
Csak rám süt a napsugár,
s csak engem sújt a vihar…
Elfelejtett fényszívünk, örökké hívó Isteni lényünk,
belül a csendgömb közepén pihen.
Elszakadt tudatossággal, hogy hihetnéd,
hogy külön vagy bármitől is?
Isten óceánjának cseppjeiként sodródunk…
Rációnk fagyott élettelen jégtömbébe burkolózva.
Belső Gravitációnk ismétlődő pályáján,
azonosulva múló léttel felszínfénnyel.
Az a gondolat vagy ami tovasuhan?
saját hangodtól visszhangzó elmédben?
Azaz érzés, amely múltból jövőbe enyészik?
Eszméletlen hullámok közt vergődsz saját lényed tengerén.
Napod és holdad fénye öntöz, viharod korbácsol és vezet.
Örök mozgásban, szüntelen árban.
Felszínlétünk soha nem létező pillanata,
a csepp különállástudata a tótól…
Az elvesztett ösvény mindig vár!
Az egység az örök,
az illúzió az izolált magány…
Az örök egység újra és újra vonzó dala
a béke simításaival téged hív.
Mindig belül pihen csillámszikráival porozva eszméletlen napjaid
Hív az éned, sötét ködöd mibe EGYmagad felejtve veszel.
A csend éneke pulzál belül lent,
Az élet aranyforrása mibe merülsz minden álmodban.
Ismétlődőn megtisztulva egy újjászületett nap vár,
Te döntesz figyelsz-e a belső dalra,
vagy különlétbe bukva, elkezded a régi kört újra…
2010.07.20 MannazEhwazAnsuz
SAS behívót kaptam
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem?
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.
Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!
Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya
Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!
Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen?
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!
Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...
Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!
Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség?
Felhős az ég, de a felhők felett, tán? tiszta az ég?
Örök kérdés a levegőben? Leszünk-e holnap még?
Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.
Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett?
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban? szép hajnalkoszorúként viselhette.
Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?
Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad?
A múlt itt is csendes,
De lövések, oly? zajosak!
Micsoda vészhelyzet!
Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!
Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés?
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.
Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.
A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő?
Vecsés, 2016. január 4. ? Kustra Ferenc - emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem?
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.
Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!
Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya
Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!
Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen?
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!
Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...
Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!
Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség?
Felhős az ég, de a felhők felett, tán? tiszta az ég?
Örök kérdés a levegőben? Leszünk-e holnap még?
Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.
Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett?
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban? szép hajnalkoszorúként viselhette.
Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?
Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad?
A múlt itt is csendes,
De lövések, oly? zajosak!
Micsoda vészhelyzet!
Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!
Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés?
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.
Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.
A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő?
Vecsés, 2016. január 4. ? Kustra Ferenc - emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!
A Nagy Háborúban
Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül? kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek?
Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni, csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.
Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak?
Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.
Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette?
A veszély gondolata meg elkerülte.
Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.
A pilóta tartósan nézett lefele? ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett?
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.
Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.
A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni?
Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni?
Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat?
Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.
A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar?
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.
A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai?
Közben, már felébredtek reményei?
Hirtelen ?részegesen? csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig?
Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott? csak jöttek beléjük?
Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó? csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya?
Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje?
De ám,mégis? A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet?
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget?
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet?
Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán? megmenekültek.
De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.
Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt, és levitte gépét?
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.
A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések, egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából, a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.
A zászlósnak is kijárt? szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre? kapitánya mellett.
-VÉGE-
Vecsés, 2015. augusztus 19. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül? kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek?
Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni, csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.
Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak?
Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.
Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette?
A veszély gondolata meg elkerülte.
Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.
A pilóta tartósan nézett lefele? ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett?
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.
Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.
A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni?
Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni?
Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat?
Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.
A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar?
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.
A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai?
Közben, már felébredtek reményei?
Hirtelen ?részegesen? csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig?
Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott? csak jöttek beléjük?
Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó? csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya?
Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje?
De ám,mégis? A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet?
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget?
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet?
Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán? megmenekültek.
De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.
Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt, és levitte gépét?
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.
A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések, egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából, a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.
A zászlósnak is kijárt? szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre? kapitánya mellett.
-VÉGE-
Vecsés, 2015. augusztus 19. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
