Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Semmi.
Csak mintha hajnalodna,
Lassan lebukik a hold
Pirkad már Arad felől
S eszembe jut: éjszaka volt.

Egy borospohár félig tele
Őríz, mintha joga volna.
S messziről, mintha elveszett álmom dalolna.

Tétován állok
Keresem az álmot, amely tovaszállott.

Lassan lebukik a hold,
S eszembe jut, éjszaka volt.

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.

Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .

Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.

Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.

Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.

Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.

Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.

Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.

Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...

...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.

Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...

Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:

- Te is szeretsz?

- Igen...

- Tiszta lányt?

Súgva szólt:

- Erzsit...

S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...

Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...

Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...

Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...

Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...

...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...

Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.

...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....

Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...

És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...

És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...

Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...

Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.

- Ki az?...

Szólt a fiú:

- Melanie sír. A néma...

...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...

Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...