Hétköznapi pszichológia: ’Az emberi életet a remény tartja fönn’.

(leoninus)
Hitben nem bízok, de reménnyel telve vagyok, már csak kis békességet akarok…
De hah! Békességtelenséggel van tele a szobám és udvar… Békekötést azonnal!

Az éjszakai csönd bekopog az ablakon… kinyitom és beömlik, mint a takaróm…
Az éjszakai csönd ilyen? Bejött átölel, de nem takar… Atyaúristen, hogy ez milyen…

Hiszek, bár amiben nem… igy öregen, szólt egy duda, megijedt, kiugrott… inalt futva.
*
(senrjú)
Éber is lettem,
Mától öregség ilyen?
Redőnyömet le…
*
(senrjon)
A kecském sufniban van,
Most mekeg, ez csendet így akar?
Kos! Tán’ nőre vár?
*
Kínai= „Vágyódás délre”: 16 szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)
Van
Nekem is, egy élőm van…
Ó, Te csend…
Ha lét van, van… van.

Reggel tudtam meg, hogy este álomba mélyedtem… lehet, mert csend elment és keseregtem?

Vecsés, 2024. július 7. Kustra Ferenc József- írtam alloiostrofikus versformában.

Nem látom az erdőt…

Mindig van egy vastag fa, így ahová akarok, oda nem látok!
De igy is meglelhettem egy volt csőszkunyhót, egy nagyon ronccsá omlót.
Nem más ez, mint korhadt deszkák halmaza… sors miért vetett éppen oda?
Nincs már meg az ajtaja és látom, hogy sosem volt dikója, ablaka.

Be is mentem kicsit nézelődni, hátha valamit régit itt lehetne találni.
De aztán kiderült nincs ott már egy törött fakanál sem, csak pókháló más semmi sem.
Belül látszott, ez nem volt soha a csősz otthona, munkavégzés okán ment oda.
Érdekes lenne itt aludni egyet, de kosz, por, bogarak nem engedtek… egyet.

Bentről, ajtó helyén kilestem, ott egy vastagabb fa volt, így kukucsban ki nem estem.
Gondolkoztam, nem volt eredményes a mai nap… nem voltam misén, lehet, hogy a pap?
Hazataláltam erdőből, otthon heveny gondolatim támadtak… ők nem fáradtak.
Érdekes volt a néhai csőszkunyhó, vajon milyen lehet, ha letámadja a hó?

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

– Mások a pokol!
Sartre bátran kijelentette.
Még színdarabot is írt róla
hogy e gondolatot terjeszthesse.

-Ha meghallom a kultúra szót
– mondta az SS főparancsnok -
előveszem pisztolyom,
mert ilyet tűrni nem akarok!

Mao kulturális forradalma
kiölte egy népnek lelkét.
A hangyaboly mentalitás
tartja fenn a rideg elvét.

Feldaraboltak bennünket,
mint agymosottak, elveszettek,
ellentétes csoportokra osztva,
s mint gyilkos harcosként sorozva.
Új téma a rezonancia,
magas fokú rezgések,
ahol minden ember lelke,
békességben megélhet.

Gondolhatnánk alkotmányra
mely szolgál mindenkinek javára?
Törekedjünk oly királyságra,
melynek emberi lélek a királya..

Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…

Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.

Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.

Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…

Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?

A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.

Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…

Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.

Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.

Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

(3 soros-zárttükrös)
Erdőben vagyok, fák között, kereng, kis lanyha szél.
Az égen súlyos felhők állnak, egyik sem beszél…
Erdőben vagyok, fák között, kereng, kis lanyha szél.

Langymeleg idő, ez már a nyárelő szele,
A sok felhő még tavaszi, de most jött erre…
Langymeleg idő, ez már a nyárelő szele.

(Bokorrímes)
Letérdelek, csendesen elbeszélgetek futó bogarakkal,
Közben, pihenve, sarjadt fűben elgyönyörködők csodálattal.
Amott egy pók szalad, tán' leesett, hálóra vissza, nyolc lábbal.

(Septolet)
Hangtalan neszek,
Ideértek legyek,
Ők fenegyerekek,
Erdőben mit esznek?

Ledőlni fűbe,
Délutáni pihenőbe…
Örömbe.

(Senrjú -s HIAQ)
Élvezem új erdőt,
Mindenhol lélekemelőt.
Esőisten szeret.

Mókus, le is jött már
A fűbe, becses teremtmény.
Lelkem nagyon pezseg.

(Anaforás halmazrímben)
Mindent megsimogatni öt ujjal, de tenyérrel sem bírok,
De a lelkem… a lelkem átölel mindent, efelé hatok.
Mindent szeretek, ember is természetes lény, mit akarok?
De a lelkem… A lelkem átölelős, mást nem akarhatok.

Vecsés, 2019. április 26. – Kustra Ferenc József– íródott; alloiostrofikus versformában.