Alkonyi fényben fürdik az erdő,
Harmat ezüstje pírba rezeg.
Elhal az élet . . . Messze a lengő
Lombokon édes énekesek.

Ott, hol az alkony bíboros árnya
Erdei szélen pázsitot ér:
Álmom alakja kél a homályba,
Karja kitárul, ajka beszél.

Vágy a szemében . . . integet . . .arcán
Pír szalad át . . . a hangja remeg . . .
"Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,
Nyújtsd ide ajkad, add a kezed . . ."

Két karom én is esdve kitárom,
Futna a lábam nyílegyenest -
De szakadék áll, szegve futásom,
Téged elérnem, jaj, nem ereszt.

"Hát csak a szíved nyújtsd ide által,
Illan az élet, éje közel,
Lengve nyomomban éjszaka járdal
És beterít majd, árnya föd el . . .

S gyászlobóként jönnek az árnyak
És betakarják hóalakod . . .
Tűnik a sugár, est köde árad,
Zúgnak a szélben éji dalok.

Könnyeid égnek át a homályon,
Két karom esdve, vágyva kitárom -
Közbül a mélység, - nem mehetek.

S míg keseregve búg a beszédünk,
Sírva szívünknek sóhaja kél:
Holt-haloványan árnyba enyészünk,
Gyásztakaróként föd be az éj.

Kis templom, zsámoly, eldugott sarok,
Máma, úgy érzem, sírni akarok,
Elindultam, mert bánt a durva harc,
Előttem síró, szent krisztusi arc.
Imádsággal űzném el a csöndet,
De szemeimből hullnak a könnyek
És én nem vártam tudom hiába:

Nap simította aranyos mezőn
Jött, és kezében kenyeret hozott.
Lépésén titkos rózsák fakadtak,
Lelkének harangja harangozott.
Olyan volt mint királyok királya
Pedig korona nem volt a fején,
Szeretet lámpása volt kezében
Harangzúgás közt jött, csak jött felém.

Keresni jött egy bús álmot itten
Avagy talán inkább az életet?
Mert hiszen mi az élet valóban?
. . . Álom, mely sohase teljesedett.
Egy vágy, amit megálmodunk egyszer
S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .
Ami után fújva rohanunk el
Amíg az utunk végére nem ér.

Amíg a karunk, kérges két kezünk
Harcol, és kínlódik, az élet csatán,
S amíg a végszót el nem sóhajtjuk
Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok
Ma és örökké sírni akarok,
És hogyha bánt majd a durva harc
Eljön értem a Krisztusi arc . . .

Hiába akarlak felejteni
Gondolni másra és szeretni mást,
Hiába akarok én nevetni
Ha nem tudom elűzni a sírást.

Hiába űzöm messze emléked
Ha köröttem kering tested illata
Hiába felejtem régi képed
Ha fülembe kacag szíved kacaja.

Gyermekded kost, fehér gerléket,
Elsőfű-bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négyéves koromban
Száz-arcú Hágár előtt.

Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?

Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.

Ló-sóskás parlagon ébredt föl
Egykor e bűnös, ős szerelem:
Róza, a szomszédék kis Rózája
Bujósdit játszott velem.

Nem hallottam akkor Hágárról,
Csupán a vérem rítt, kacagott
S hiába jött azóta Kant, Spencer,
Mégis a régi vagyok.

Leköpöm és csókolom őket,
Ők: a semmiség és a világ
S nekik viszem az Élet-vásárból
A legszebb vásárfiát.

Kiknek bőrét nem érinthettem,
Szeréna, Zsóka; Trud és Irén,
Irma s az Ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szivén.

S ha vásárolnom kellett csókot,
Behúnytam a szemem és szivem:
Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még
Perditákon senki sem.

Úgy csókolok én, mint egy isten:
Friné és Genovéva rokon,
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.

De szeretem őket mindegyig,
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort
S a csókos komédiát.

Párisban ezerszer elnéztem
A kicsi, bérmáló szűzeket:
Hosszú ruhában, fehéren, maflán
Mentek, mint a betegek.

S ezek kútfői a Jövőnek,
Kiknek koszorut én most fonok.
Ím, ezek lyányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok.

Szeretem, ahogy megszületnek,
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bús férfi vagyok.

Hágár tüzébe bedobálom
Mindenem, amim van, örömest
S ha koldus vagyok, majd jön érettem
Egy irgalmas, őszi est.

Hágár tüzébe bámulok majd
S tarka, szép asszony-ravatalok:
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.

Tizenkettőt ütött az óra,
Fölébredék a harangszóra,
És ím sötét szobámban egy
Fehér alak
Föl- és lemegy...
Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
Te vagy, boldogságom fájának
Idő előtt lehullt gyümölcse!
Jer, karjaim kitárva állnak,
S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,
Jer, elröpűlt kedves galambom!...
De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:
"Megállj, megállj! előbb megkeresem
Elvesztett életem;
Lásd, élet nélkül ott a sírban
Fekünni olyan szomorú dolog:
Ott oly sötét és oly hideg van...
Én újra élni akarok;
Megkeresem
Elvesztett életem.
Nincs nálad?
Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad." -
Oh nincs az nálam,
Meg nem találtam,
Meg nem találtam drága életed!
De hogyha az enyém kell: íme vedd!...
S átadni akarám
Tulajdon éltem,
De már a látomány
Eltűnt az éjben.