Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még?
Ha főbelőttek, - tudósíts felőle,
Írd meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
És bosszut állja éretted, barátom...
Szó ami szó, de nekem igazán
Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
Kész vagy kockára tenni éltedet.
Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha
Leborotválnak, újolag kinősz?
Csalódol; mert az élet csizmatalp,
S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott,
Azért kiméld a drága csizmatalpat,
Amelyet nem szab kétszer senkinek
Az ég vargája, a kőszívü sors. -
S azt gondolod tán: annyi a barátom
Mint fönn az égen a csillag? ha egy
Lehull közűlök, észre sem veszem?
Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
Nektek, kik engem őszintén szerettek,
Kik fönntartjátok szívem melegét.
Mért e kis számot megfogyasztani? -
És Ida, Ida, e kedves leány,
Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő
Kinek kivűled nincsen senkije.
Te vagy világa... Lennél oly kegyetlen,
Reászakadni hagynád a világot?
S van még egy... a hon! vagy már elfeledted,
Feledhető-e, amiről beszéltünk
A lelkesűlés lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
Mely álmainknak legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. -
Látod barátom, élted mily becses,
Azt a világhoz mennyi lánc köti,
S te mégis könnyelmün kockáztatod.
Ha még nem tértél, térj eszedre már,
S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
Vagy igazabban: oly kétségb'esett...
Kétségbeesni!... milyen gyávaság!...
Kinek van erre több s nagyobb oka,
Mint énnekem? de én szégyenleném ezt.
A szenvedésnek lángjában szivem
Szét fog pattanni, mint a porcelán,
De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!...
Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
Majd megtanitlak én kétségbeesni,
Hogy unokád is megemlegeti.
Vásárra ott benn termek nálatok,
S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
Mert haj, jó gazda ám a magyar ember!
Amit kutyákon, kártyán s más egyében
Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
A könyvvel ugy van, mint hajdan zsinóros
Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
Melyet nagyapja s édesapja vett;
Az szolgált még az ő fiának is.
Hazám, mégsem vagy oly boldogtalan,
Minőnek első pillanatra látszol,
A lelki szükség nem bánt tégedet;
Minden szükséged van, de lelki nincs,
Ettől az egytől megmentett az Isten...
- - Amint mondottam: a vásárra majd
Meglátsz barátom: akkor fölmegyek,
S te rám sem ismersz, ugy megváltozám;
A szép természet megváltoztatott,
Beteg kedélyek e hű orvosa,
Beteg valék én ott tinálatok
A pesti utcák holt, hideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom. -
Ujjászülettem!... a falusi lég, a
Sötét erdőnknek zúgó lombjai,
Lombok felett a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
Nem gyűlölöm, mint eddig, a virágot:
Már csak haragszom rája, csak haragszom...
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit. -
De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejöket,
S végigmennydörgik a föld kerekén:
"Legyünk rabokból ismét emberek!"
Ez nagyszerü, de véres kor leszen,
És úgy is illik, hogy véres legyen!...
Már vizözön volt, most egy vérözön kell,
Hogy megtisztuljon a világ a szennytől,
Amely fölötte meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
A megmosdott föld tiszta szép leend,
És lakni fognak emberek fölötte,
Hasonlitók az isten képihez.

Nagy hitvallás a nem-akarás -
Tán próféta vagyok én.
De jöhet azért akárki más.

Ha akarnánk, hát ne akarjunk
(Tán próféta vagyok én)
Minden gőgöt földbe takarjunk.

A férget el miért tapossam -
(Tán próféta vagyok én)
Ugyis elpusztul hamarossan.

Legyen már ez a hitvallásunk
(Tán próféta vagyok én)
S a szeretet lesz áldomásunk.

Az Isten szava most újra szól
(Tán próféta vagyok én)
Minket hí, emberek, valahol.

A szív jól van csinálva itt benn
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk! éljünk ebben a hitben.

Gőg, akarás sokakat vitt el
(Tán próféta vagyok én)
S minek a fegyver, küzdjünk hittel.

A hit a lélek állomása
(Tán próféta vagyok én)
S ez a szeretet hitvallása.

A háború s minden borzalom
(Tán próféta vagyok én)
Feküdjék végre ravatalon.

Majd így fogunk nagy nyugtot lelni
(Tán próféta vagyok én)
S egymást boldogan megölelni.

Ápoljuk hát a szeretetet
(Tán próféta vagyok én)
E dús növényt, mit Isten vetett.

A szeretet az örök élet
(Tán próféta vagyok én)
Az akarás mar, kínoz, éget.

Sorsok voltak az akarások
(Tán próféta vagyok én)
De elpusztultak, jöttek mások.

S károg fölöttünk Sorsunk, varjunk
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk.

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

Anyám, az arcod úgy tüzel most
S könnyeidet rejtegeted:
Vajjon mi van édes apámmal?
Megint beteg?

Vagy fejét szomorun lehajtva
Búsul egy hideg sztrájk-tanyán?
Mi lesz velünk és mindig így lesz,
Édes anyám?

Nem, kis lyányom, nem lesz így mindig,
De te ne búsulj, de dalolj,
Már készül a te boldogságod
Tán valahol.

Kis lyányom, szörnyü ez az Élet,
Csupa örökség s csupa vád.
A te jövődért izzad, harcol
Édes apád.

Az életnek hasznát csak azok aratják,
Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
Fiainak. amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
Lelke a boldogok hazájába repűlt.