Jézuska a kereszt alatt,
Megfeszült, vagy még ott halad -
Felfeszítették őt rája,
Emberölő keresztfára.

Ismerős a története,
A keresztények gyereke
Hallott erről, mint a mesét:
Elmeséli a hét törpét.

Tudja, számol napot, hármat,
Hogy a sírjából föltámadt.
Mennybe ment? Vagy maradt alant?
Cifrázza a bizonytalant...

Húsvétkor...az milyen másé:
Extra kölni, meg tojásé.
Vagy, ahol még nem haladtak:
Sárga földig leitatnak...

Jézuska már csak múlté,
A nap immáron a keddé,
Aztán itt van már a szerda:
Hol volt, hol nem volt Jézuska.

Rohant A Harc - holló kerengett
Fölötte, vérszomjas madár -
Hajfürtjei kígyózva lengtek,
Előtte járt a Borzadály.
A Harc rohant - a falvak égtek,
S a vér, a vér patakba folyt,
Üszkös falak meredtek égnek
És garmadába gyűlt a holt.

S ahol a harc tébolyra lángol,
S Harag, Bosszú örjöngve jár:
Egy férfiú a véres árból
Kifut . . . lihegve meg-megáll . . .
Egy hegyre megy - A harci lárma
E bérctető csendjén elül -
Miként ha rejtelembe látna
Komor magába elmerül.

Vértől hamvas tépett szakálla,
Kemény alakja mint az érc -
A csillagokig nő fel az árnya,
A fénylő boltozatra néz:
"Küldj prófétát e földre Isten!
Hatalmas, zengő mély szívűt,
Ki szent békére felhevítsen -
Prófétát küldjél, vértanút!"

Egész alakja mintha égne -
A két szeme izzó acél.
S míg dúl a harc lent: itt a béke
A messze végtelenbe ér.
Álomhozó gyöngéd fuvallat
Árad felé. Mélyül a csend.
Lázas szíve csitulva hallgat.
Alszik. A föld körötte reng.

Rászáll az Úr. . . Szívét kitépi,
Ad új szívet az ó helyett,
S míg önbűnén elég a régi:
Az újnak fénye fölremeg.
Az Úr érinti most az ajkat,
Hogy égi nyelven szólni tud:
Újult lényébe rejt hatalmat,
Mitől támadnak vértanúk.

S a testbe most - mely mint a hulla
Fekszik dermedten a tetőn -
Az Úr szelíden ráborúlva
Lelket lehell - Az ébredőn
Szent borzadály. . . remegve néz fel. . .
S az Isten szól: "Erőm tiéd.
Prófétám, menj! Gyújtsd fel igémmel
Az emberek szivét!"

Vidám esték már nem kopognak,
Jönnek a régi hajnalok,
Tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

Halkan mintha orgona búgna
Jönnek a régi hajnalok:
Valahol dalolnak az angyalok.

Lelkem csupa este és hajnal,
Néha puha toll, néha márvány,
Néha százezer színű szivárvány.

Néha vén harang: Kondul egyet
Mert múlnak a régi hajnalok:
S tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.