?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.

Felfelé haladsz.

Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.

Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.

Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.

**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.

Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!

***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.

Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.

A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.

****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.

*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.

******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.

Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.

Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.

Hegy orma kardként döf a magas égbe,
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.

Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.

Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,

Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.



Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/

Régi álmokból valóság lett.
Szívem egyszerre dobbant, s nevetett.
Te is látod, gépemet felhőn szállni?
Érzem, egy másik világban fogsz rám várni.

Van lakhelyem ott, ahol átölellek majd,
Van lakhelyem ott, ahol nem érhet baj.
Válladra borulva, karjaidban ringat a szél,
Bevallom, szerelmes vagyok beléd.

Tenyeredben születtem,
Szívedben nevelkedtem.
Imádlak, oda vagyok érted,
Ez az élet sosem érhet véget.

Egyszer majd elérnek téged is
A barka illatú tavaszok

Arcodon csorogni fog a semmi
S nem lehet már semmit sem jóvátenni

Sem szerelmet se sértést se szégyent
Csak álmaid csaholnak fent az égen

Maradsz magad önmagaddal
S küszöbödön ős-griff madár
Halálmadár szárnya koppan

Valahol lenn délen, távoli vidéken szörnyű szél tombolt.
Mocsaras lápvidék,- szárította vizét. Jó kis tájfun volt.
Végezte a dolgát, azután odébbállt. Elhaladt tova.
Őhozzá hasonló erejű pusztító nem volt még soha.
Irányt váltott néha, bement sok hajlékba. Kavarta a port.
Amit csak lehetett, lapátra tehetett, magával sodort.
Lápvidék gyümölcse, a mocsár szülötte apró barna mag.
Felkapta az örvény, a fizikatörvény. Sebesen haladt.
Ha a földbe hullna, virágba borulna, mi lenne vajon?
(Tessék kicsit várni, nincs esély leszállni. Innen folytatom.)
Sodródott hát tovább, messze hagyta honát- szél játékszere.
Légy tanúja annak: véletlenek vannak- épp házad fele.
Valahára végre a portád végébe becsapódhatott.
Gyökeret eresztett, növekedni kezdett, virágként hatott.
Létezni óhajtott, pár bimbót kihajtott. Hozott néhányat.
Mondom már fajtáját. A teremburáját, ne nyisd ki szádat.
A portád végében, trágyadomb szélében húsevő virág.
Ki ne menj a kertbe, ne jusson eszedbe, mert még nekedlát.
Husira éhesen nyújtózik kéjesen.- Oszt most mit egyek?
Hála ott a trágya, az enyészet ágya. Dőlnek a legyek.
A szirmai között hamar döglik a dög, sok felszívódik.
Hatékonyan bírja, több elpusztul mintha kend légyirtózik.
Nem maradt más hátra végre valahára; Kikeveredjek.
Valami csattanót, vers végére valót még rímbe szedjek.
Hopp! ott van egy birka, friss fazonra nyírva. Te műved, tudod.
Ez meg az én művem. Elolvastad hűen? Ugye lájkolod?
Közös birkánk éhes, fűlne az evéshez, és nem tagadja.
Előtte a virág, nyújtja felé szirmát. Jöhet! Bekapja.
(nem marad írmagja)