én egyenes fának nőttem, az maradtam,
úgy neveltek fel kedves szüleim engem,
ha úgy tartotta kedvem, hajoltam
támasz nélkül, nádszálegyenesen,

és így jó nekem, ebben a szellemben
egyszerűen e törvényben maradok,
nem érdekel, kedvelnek-e engem,
az igazság a mentségem, nem hajolok

meg, százfelé vághatják minden részem,
akkor is igaz szilánk marad - mi kincs,
ahol még egy apró gyökérfoszlány sincs,
mi hamis lenne - tiszta a lélekénem,

nem tagadom meg, mi velem született,
nem gyűlölök, nem hajolok senkinek sem.

Libbent a szoknyád, ó, Barbara,
Pont nem arra néztem, én marha.
Életpillanat volt,
Mi nem halmozódott.
Férfiembernek, úgy fáj ez ma.

Csak jöttél velem szemben Böske,
Csinosságod? látókörömbe.
Élmény volna veled,
Sütizni, ha eszed,
De, Te buszhoz mentél eleve.

Együtt kéne ülnünk, úgy vágytam,
Presszóban társra? nagyon vágytam.
Eszter mond, merre jársz?
Vagy valahol rám vársz?
Egyedül, csak ittam, rókáztam.

Vecsés,2018. december 20. ? Kustra Ferenc ? Romantikus LIMERIK csokor

Dér csipkéje szürke ágon,
dermedtség ül szabadságon.
Rám fagy, látom, hogy lélegzem,
zaj vagyok a téli csendben.
Reccsen az ág, ahogy lépek,
moccan valami... az élet
riad, rebben körülöttem...

...hogy jöttem, félelem másnak,
nyugtalanság e világnak.
Őz bámul rám, már megszokott,
a távolság egyre fogyott,
bár túl közel ma sem enged.
Figyel, rám szán néhány percet,
fáradtan néz, elgyötörten.

Fejem fölött szárnycsapások,
szajkó jelez, hogy itt járok.
Ricsaj támad fent a fákon,
hárman vannak, egy kész kánon.
Misztikus tér, leszáll a köd,
hallom még a vadászkürtöt...
s valahol egy puska dörren.

A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!

Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.

Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.

Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.

Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.

Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.

Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.

Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.

Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.

Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.

Voltam a keringésből kiszakadt rész,
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet...
Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott
arcomba néhány... hogy higgyem, átkozott
az én utam.
Meggyónt bűn és bűntelenség,
örök e furcsa párhuzam,
ahol nincs tökéletesség...

...békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,
jó Uram...? Míg tudok, ember maradok,
s fogadom, hogy hiába nem ígérek.
Lelkem él pengeélen... sebzett, sajog,
mégsem vérzik el, míg hozzád eljutok.
Ahányszor sérül, annyiszor gyógyulok.