Filozofálok a saját árnyékomról…

Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?

Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.

Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.

Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…

Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.

Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.

Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.

Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.

Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.

Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!

Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…

Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Ma lett volna a születésed napja,
de elragadott a rút halál,
oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni
semmit, és ez most annyira fáj.

Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,
csak pár csöpp gördül az arcomra már,
de a lelkem még ugyan oly tépett,
mint a viharban ázott madár.

Megkövült könnyek gördülnek végig
kopott szívemnek elhalt érfalán,
elzárva tőlem ezernyi érzést,
amely nyugalmat hozhat reám.

Nem tudok neked mondani semmit!
Hisz már messze vagy. Nem hallanád.
Ahol te nyugszol nincsenek hangok,
csupán egy sötét árnyékvilág.

Mégis: Istentől azt kérem néked,
legszebbik álmod küldje reád,
s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!
De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Magamba mélyedve járok az úton
s közben tűnődöm: mit vegyek?
Valami kedves ajándékot,
amely csak engem jellemez.

Aranyló tárgyat? Csillogó díszt?
Az drága. Nem jut rá nekem.
S hiába jutna, csak egy dísztárgy,
de mégiscsak értéktelen.

Szeretnék valami olyasmit adni
melyben a szívem benne van,
amit nem lehet pénzért kapni,
és mégis: oly nagy ára van.

Meleget, mely a szívemből árad,
s felmelegíti mindened,
mint a sugárzó nyári napfény,
simogatva a testedet.

Nyugalmat, amely úgy vesz körbe,
áthatolva a lelkeden,
hogy beleremegj, ha arra gondolsz
hogy talán elveszítheted.

Valami féktelen szeretni vágyást,
amelyben végre megpihensz,
mint folyóvíz, mely a tengerhez érve
úgy érzi, hazaérkezett.

Valami fénylő, tiszta lángot,
amely átjárja mindened,
s szeress úgy, ahogy én tudlak csak,
minden ízemmel, teljesen.

Valami édes melegséget,
mely úgy járja át a bőrödet,
hogy beleborzongj, ha arra gondolsz,
milyen is lenne nélkülem.

Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek!
S neked adnám most mindenem,
nem kérnék érte mást cserébe,
csak azt, hogy melletted legyek.

Ha kell, tűzként, hogy őrizzem lángod,
s felgyújtsam hogyha kell neked,
s úgy vigyáználak, őriznélek,
hogy nehogy megégesselek.

Vagy mint egy fénylő esti csillag,
mely lámpásként világít neked,
minden kis fényét reád ontva,
amíg sápadtan megpihen.

Őriznélek, mint legdrágább kincsem,
hiszen te vagy a mindenem!
S nem kérek érte mást cserébe
csak szeress, ahogyan én teszem.

Az én kiskutyám a legjobb a világon,
hiszen lesi, várja minden pillantásom.
meleg szemeiből sugárzik a hála,
örül, ha gazdáját boldognak találja.

Úgy szalad elébem, olyan csaholással,
piciny kis orrával kezemet szaglássza.
Olyan, mint egy gyermek, és úgy bújik hozzám,
nem is bírnám ki, ha meg nem simogatnám.

Hozzám bújva néz, ha dúl bennem a bánat,
meg-megnyalogatva szomorú orcámat.
Nincs igazabb dolog ezen a világon,
kutyánál sosem lesz igazabb barátod.