A szeretet talán egy az Isten által megalkotott fogalom,
A szeretet tán’ egybevalóság kifejezésére fogalom...
A szeretet tán’ egy Isten által megalkotott véges fogalom.
Ahol van szeretet, ott ő, ki szívből folyvástan ébereskedik.
**

A szeretet nem dísz vagy múló szó,
Hanem erő, mi mindent összefog,
Ha minden más már elhalványuló,
Éltető fény, mely mindig ott ragyog.

Tiszta rezgés, isteni harmónia,
Önzetlenül ad és sosem kérkedik,
Az univerzum időtlen dallama:
Szeretet nélkül semmi sem létezik!

Vecsés, 2022. január 1. – Siófok, 2025. szeptember 15. - Kustra Ferenc József – Gránicz Éva; írtuk 2 szerzős műnek, Biró Ferenc fredok „Szeretet” c. ötletadó verse ihletésével.

Ha lennél, fognám a kezed, Ida!
Ha lennél, csókolnám kezed, Ida!
Elmentél, már nem vagy!
Elmentél! Mér’ nem vagy?
Ha visszajönnél, simogatnálak,
Ha visszajönnél, úgy csókolnálak.

Szívem visszahúz, ölelésed vár rám,
Itt vagyok, mindig megtalálsz... lám.
*
Sétálhatnánk a régi erdei úton,
Megint ülnénk kispadon, átélve vágyón…
Sétálhatnánk a régi erdei úton.

Erdei utacska hív, ott vagyok,
Padon súgom: sosem hagylak, maradok.
*
Emlékszel még, mekkora eső csapott le ránk?
Összeölelkezve gyorsan rohantunk hozzánk…
Emlék ez, és nem vonatkozik másra, csak ránk!

Esőcseppek csókoltak, mikor hozzád bújtam,
Szívverésed zenéje itt maradt nálam.

Vecsés, 2021. augusztus 19. – Siófok, 2025. szeptember 1. Kustra Ferenc József- Írtuk: két szerzősnek. A tíz szavasokat Gránicz Éva írta.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.

Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.

Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.

Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.

És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Künn a háztetőkön hótakaró,
a szekér nyomán csikorog a tél,
igás hátán vastag lótakaró,
ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.

Lámpás fénye sejtelmesen pislog,
könnyed valcert jár a hóesésben,
ahogy a lánykák ruháján csillog
udvari bálon a szép mesékben.

Dombok alatt szunnyadó parasztház
tört ablaka sárga fénnyel táncol,
fenyvesek ölében egymagában áll,
s mesét álmodik a gyönyörű nyárról!

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.