Távol zsivaj hullámverése ért
A rónaságon, sikon, partokat.
Csak hallgatom, remegve hallgatom
A zürzavaros tompa hangokat.
Vihar lesz ebből! Bárki mit beszél!
Hiába fojtják vérbe itt vagy ott,
Egy láva-tenger kell, hogy forrjon itt,
Ahonnan egyszer lángja felcsapott.

Nem lett a föld szegényebb, koldusabb,
De napról-napra koldusabb a szív,
Kifosztja az a néma küzdelem,
Mit ember ellen ember karja vív
S a hangtalan tusában nem ragyog
Fejünk felett az eszmék csillaga,
Elég hős az, ki élni, élni tud
Benned, kenyérharcz szörnyü százada!

A föld örökkön ifju méhiből
Uj életösztön árad szerteszét,
A buta paraszt öntudatra jut
S ökölbe fogja kérges vaskezét.
Az lesz ütés, mit az mér majd reád
Önámitásban tévelygő világ,
Ha csontos ökle egyszer csontot ér,
Örökre siri éj szakad reád!

De éjszakád homályán átragyog
Az uj világ derengő hajnala,
Mert uj világot alkot sirodon
Az üdvözítő lágy, szelid szava.
Ha romba dölt egy roskatag világ,
Egy üdvözítő mindig földre jött
S a zürös éjben az uj hit napja kelt
És uj világ dult a romok fölött!

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.

A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.

Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.

Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!

Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.

Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .

S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .

Itt állok a pusztán. Fürteimet
Simogatja az esti szellő.
Ah, alkonyodik. Az este hideg
S az álmok hajnala nem jő!

Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!
Leáldozik egy nap, egy élet,
Már vár a hideg temetőben az ágy,
Vár kezdete az örök éjnek

És sirba viszem mind vágyaimat,
Mik még a szivembe lobognak,
Több lelket e lélek már sohsem ad
Az édes, drága daloknak.

Itt állok a pusztán. Alkonyodik
Bevonúl szivembe a béke
S mig napsugarakról álmodozik,
Beleolvad lelkem az éjbe

S im fátyla az éjnek megrepedez,
Fáklyái kigyulnak az égnek;
- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz
Hatalma feletted az éjnek!

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!

Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .

Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;

S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .

- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?

S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!

. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.

Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .

Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .

Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!