Halkan csukd be az ajtót,
egyszerű itt minden és szegény,
egy szék, várj leporolom, ülj le,
illedelmes vagy, szoknyád simítod
térdeden, jól-nevelt mosolyod
viseled és halk vagy, és figyelsz.

Szeretem tekinteted,
ahogy szavaimra reagál,
néha szememben nézve megáll,
és elmosolyodsz, simogató mosoly,
a mindig komoly, az időt oldja fel,
ne törjük meg a csendet.

Mivel kínáljalak?
Látod, üres az asztal, egy pohár,
üresen koccan az is, szégyenlem,
ne nézd, mit viselek, ócska gönc,
itthonra jó, majd levetem,
takarva a szakadásokat.

Feküdtél már földön matracon?
Most húzódj mellém, nevess velem,
oldd fel zavarom, kínos ez nekem,
neked is, csavargó világba
csöppentél, én világom,
osztozol rajta velem?

Hajtsd a ruhád a székre,
vigyázz, ne essen a földre, piszkos,
nincs nő, ki takarítana, főzne,
emberként kezelne, talán még a
férfit is meglátná,
s együtt ébrednénk.

Eljöttél.


(Tiszai P Imre)

Isteni hithez nem kell bizonylat,
hisz benned áhít, nem kvantumokban,
s ha ily áhítat bizonyság volna,
többé nem lehetne hit mivolta.

2014.

Kopott álmokon lépkedek.
Hallom, hogy a lélek kéreget.
Kezében fekete kalapja,
s reméli, hogy az adományt
Ő is megkapja.

Kopott álmokon lépkedek...
fázik a test, megremeg.
Vastag, szürke szövetkabát
hozzásimul, mint jó barát.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábnyomot hagyva reménykedek,
hogy nem tűnök el a végtelenbe,
mint űzött vad a rengetegbe.

Kopott álmokon lépkedek,
simít a csend... Tán szeret?
Kézen fog a harmónia,
s elvezet a rég várt útra.

Kopott álmokon lépkedek.
Már látom, hogy a fény vezet.
Összefonódnak az ujjak,
mosolyogva a jövőbe húznak.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábamnál a jelen sepreget,
s mindazt, ami visszahúzna,
a nagy kukának tűnő múltba
hajítja egy perc alatt.
Majd rongyot fog a kezébe,
és fényesíti a kopott álmokat.

Bádogbögrét tartok a kezemben.
Viseltes, régi darab.
A nagyapámé volt,
s Őt annyira szerettem!
Még most is látom,
ahogy iszik belőle,
és felnéz, vajon én kérek-e.

Zavartan álltam az ajtónál,
és nem tudtam, mit tegyek.
Hisz nem szerettem a teát.
De ezt Ő kínálta!
S amit a nagypapám ad,
az csak jó lehet.

Odamentem hát elé,
és nyúltam volna a bögréért.
De Ő a számhoz emelte,
míg a másik kezét az állam alá tette.

...és ittam egy nagy kortyot.
Kesernyés volt, szinte fekete.
Éreztem a bögrén,
hogy nagyapának megremeg a keze.
S a szeme olyan furcsa lett,
másként ragyogott.
Átöleltem, és mélyen beszívtam
a papámról jövő teaillatot.

A bádogbögrét tartom a kezemben.
Szeretném látni nagyapát.
Jó lenne megmondani neki,
hogy már szeretem a teát.
Beleöntöm...
épp olyan fekete és kesernyés,
ahogyan Ő szerette.

2017. február 24.

Öltsétek magatokra a gyász színeit
mert valahol mindig ölnek
égnek a házak és a bombák
szaggatta földek kínlódva takarják
fekélyeiket és még mindig nem elég
a földnek az áldozati vér, hogy
megváltsa lelkeinket
hát csak öltsétek magatokra a gyász színeit
s üljetek a szánalom nyikorgó
kocsijára
mert
csodáitokban dobol a végzet
hát mondjátok el a gyászbeszédet
s fordítsátok el a fejeteket a gyermekekről
az utódokról, a jövőről és taszítsátok el
a szerelmet
felejtsétek el anyátokat, apátokat
a háborúk halottait öregeket és fiatalokat
felejtsétek el azokat akik már értetek is elmentek
ha már megadatott néktek az akarat szabadsága
adjatok áldást a pusztulásra
s e hatalom részeg tébolyában
kiáltsátok IME AZ EMBER
IME AZ EMBER ! önön magával átkozottan
önön magával összeverten !
és sirassátok el magatokat mert bizony mondom
KÉSŐ LESZ HA MÁR NEM LESZ SENKI AKI
ELTEMESSE
A HALOTTAKAT
ha már a csontjaitokban recseg a stroncium métely
hát
NE TÉTOVÁZZATOK
üljetek a szánalom nyikorgó kocsijára
és mondjátok el a gyászbeszédet