Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,
amikor mozdul a mutató,
és én csak várok magamba hullva,
nincs már több illúzió.

Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,
ma sem hiszem, hogy vége lesz,
magamban most is látom az arcod,
s hallom a lélegzeted.


Most is ugyan oly erősen érzem,
ahogyan fogod a kezem,
s míg távolodsz, szemeddel szinte
kétségbeesve keresel.


Én csak mosolygok integetve,
de könnybe lábad a szemem,
karom lehull, és feljajdul bennem,
miért nem maradhatsz velem?


Te sem hiszed, és én sem értem
miért kell harcolni nekem
egyetlen boldog ölelésért,
mit meg tudok adni neked.

Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,
s ezernyi gond, mi közénk áll,
de úgyis legyőzöm! Újra és újra,
bárhogy áll köztünk száz határ.


Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,
s túl a könnyfátyolon át,
szemed tükrében látom, érzem:
s tudom, hogy lesz folytatás!

Akkor kellene legjobban szeretned,
amikor néha rossz vagyok,
olyankor minden fájó emlék
sebzett lelkemben felsajog.

Akkor kellene legjobban hinned,
hogy hozzád mindig hű vagyok,
amikor félek, s gyötör a kétség:
lesznek e közös holnapok.

Akkor kellene legjobban bíznod,
mikor semmit sem adhatok,
csak a szívem, mely oly mélyen dobban,
ha átölelsz, szinte hallhatod.

Akkor kellene úgy szeretned,
oly forrón, ahogy én tudok,
hogy minden csókban és simításban
ezernyi tűzben lángolok.

Akkor kellene hinned azt, hogy
örökre hozzád tartozom,
mikor érzed, mily boldoggá tesz,
amikor veled vagyok.

Akkor kellene legjobban félned
attól, hogy elveszíthetel,
Amikor ok nélkül bántasz,
s fájdalmat okozol nekem.

S akkor kellene hinned azt, hogy
nélküled nem kell semmi sem,
mikor szememben könnyeket látsz,
és mégis: ott vagyok veled.

Annyit szeretnék csak e rút világtól
megkapni, ami jár nekem,
ami számomra minden lett volna,
de mégsem kaptam meg sosem.

Valami csöndes nyugalmat, békét,
amely a lelkemben terem,
valami kedves, féltő érzést,
amiből nem jutott sosem.

Kerestem én a lángszagú nyárban,
mely felajzotta a szívemet,,
de tűző hevével, vöröslő lánggal
felégette a bőrömet.

Kerestem volna az őszi napfényben,
amely az arcom cserzi meg,
de már hideg szél gyengítette,
s nem volt ereje semmi sem.

Már csak fagyos szél fújta az arcom,
és fáztam. Rázott a hideg.
Hideg szelével felkavart már
mindent, mi itt maradt nekem.

Most itt vagyok. Erősen, bátran,
s bárhogy is megtép, nem hiszem,
hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,
hiszen csak edzettebb leszek.

Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,
fagyos szelével hűtve le,
testem melege messze űzi,
s nem fogok tőle fázni sem.

Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,
nem riaszt vissza semmi sem,
majd megcsitul, ahogyan én is,
s nem tud kárt tenni semmiben.

Bár legyőztek, s próbálnak újra,
de mégis, azért is felkelek,
s össze rombolok minden gátat,
de mindent legyőzök, bármi lesz!

Miért akarnál hazamenni,
ha már semmi sem ugyanaz,
ha már nem vár rád ölelő kar,
csak rég kihűlt üres falak.

Hiába szólsz. Nem érti senki,
nem hallják szíved szavát,
bár néha még feltör a csendből
pár hangos szívdobbanás.

E néma csöndtől mit is remélnél?
Messze van már, ki hazavárt!
Remegve fogod a hideg kilincset,
s hallod, hogy kattan a zár.

Szíved szinte torkodban dobban,
míg ott állsz oly tétován,
S titokban várod szíved mélyén,
hogy mondják: hiányoztál.

Mégse szólnak. S a méla csöndben
Nem vár, csak üres magány,
e néma létben ricsajként hallod,
hogy a szú serceg a fán.

Ugyan úgy, ahogy te is érzed
belülről. Szinte valami rág.
Mégse mondod, hisz úgysem értik,
de mégis annyira fáj.

Hiába vár rád meleg otthon,
a szíved csak vissza vágy
abba a régi lakatlan házba,
hol egykor boldog voltál.