(HIAQ)
Őszelőben hűvös
Szél grasszál már erre-arra.
Pad… még szerelmet vár.
Nyoma veszett a forró nyárnak, hűvös szél táncot jár.
Didereg a pad, szerelmes párokra hiába vár.
Nyoma veszett a forró nyárnak, hűvös szél, táncot jár.
Nyár,
Álom
Nem csüng már
Fák ágain.
Ősz mindjárt itt lesz.
Ősz mindjárt itt lesz.
Fák ágain
Nem csüng már
Álom,
Nyár.
*
(10 szavas)
Nyári éj emlékei már eltűnőben,
A heves szenvedély már fékeződőben.
Csóktól fűtött nyári éjszakák, már csak szép emlékek,
Kósza szellő szárnyán messze szálltak a szenvedélyek…
Csóktól fűtött nyári éjszakák, már csak szép emlékek.
Ősz.
Szépül,
Éled már.
Levél zizeg…
Fújdogál a szél.
Fújdogál a szél,
Levél zizeg,
Éled már.
Szépül,
Ősz.
*
(sedoka)
Nap, langyos sugár
Kibocsátására is
Alig képes. Idő hűl.
Őszben, nincsen már
Nyári meleg. Szél is hűt.
Hideg eső közeleg.
Nap sugara sápadt, szél háborog, várható eső.
Hűvös már az idő, elkel a kendő s az esernyő…
Nap sugara sápadt, szél háborog, várható eső.
Nap.
Süt még,
Sugara
Sápadt kicsit.
Lassan csókol már.
Lassan csókol már,
Sápadt kicsit.
Sugara
Süt még.
Nap.
*
(Oximoron)
Őszi hűvösben még meg lehetne izzadni,
Ha a szerelem még föl tudna támadni…
Életed őszében is lehetsz szerelmes,
Ha szívedben van még szeretet s nem jeges…
Életed őszében is lehetsz szerelmes.
Tűz!
Sárga,
Vöröses.
Szívekben él,
Mint levél a fán.
Mint levél a fán,
Szívekben él.
Vöröses,
Sárga
Tűz.
*
(Bokorrímes versszak)
Könyörgő vágy-áhítat még fölérhet az égig,
De nem tudni, csók kitart-e a beteljesülésig.
Az kellemetlen, ha a szenvedély csak félig…
Az égig érő vágyak, beteljesülésre várnak...
Hazudik-e a remény, és maradnak csak ábrándnak?
Az égig érő vágyak, beteljesülésre várnak...
Csend.
Az ősz
Szép remény -
Álmos élmény.
Beteljesülés?
Beteljesülés?
Álmos élmény,
Szép remény -
Az ősz.
Csend.
*
(HIAfo)
Őszidő, rosszalja!
Lemondás ideje,
Emberekben vannak vágyak.
Ősszel a szív szeretetért kiált! Mert nagyon fázik.
Elnémul a vágy, elmúlás gondolata burjánzik…
Ősszel a szív szeretetért kiált! Mert nagyon fázik.
Fáj.
Most is
Hideg van.
Elmúlsz lassan.
Jön a borússág.
Jön a borússág,
Elmúlsz lassan.
Hideg van.
Most is
Fáj.
*
(Kínai versforma = „Zhuzchici” 7,7,7,7 = Rímképlet aaxa)
Levél is kezd hullani,
Erdőág kopaszodni.
Szerelem ideje múlt…
Ki akar itt, megfázni?
Csupaszodnak az ágak, hullnak a fonnyadó levelek.
Az ősz elűzte a nyarat, vele tűntek a szerelmek…
Csupaszodnak az ágak, hullnak a fonnyadó levelek.
Egy
Levél -
Marad csak,
Semmi más sem.
Minden földre hull.
Minden földre hull.
Semmi más sem
Marad csak,
Levél -
Egy.
*
(Kínai = „Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa)
A
Szenvedély ön-magánya
Téblábol
A szélben fázva.
A magányos szív, hideg szélben csak vacog...
A szenvedély s a vágy fázósan toporog…
A magányos szív, hideg szélben csak vacog...
Szív.
Magány.
Szomorú
Fájdalmas lét,
Szerelem nélkül.
Szerelem nélkül
Fájdalmas lét.
Szomorú
Magány.
Szív…
*
(Haiku)
Sárga levelek,
Nagyobb színváltozatban!
Avar színes lesz!
Látnod kell a csodát, az ősz végtelen szín kavalkádját.
Élvezd a sárga, zöld és barna szín minden árnyalatát…
Látnod kell a csodát, az ősz végtelen szín kavalkádját.
Szín.
Csoda
Őszben… szép
Zöldessárga.
Remény foltjai.
Remény foltjai.
Zöldessárga
Őszben szép,
Csoda
Szín.
*
(TANQ)
Tarka ruhájában,
Illeg-billeg már az erdő.
Szél, levetkőzteti!
Szerelem, reszketve figyel,
Majd, egy jó nyarat kiikszel.
Nem fél! Színes ruhát ölt az erdő, táncol, mint a kis menyecske.
A szél, ruháját tépi, nászra kéri... mosolyog szája csücske.
Nem fél! Színes ruhát ölt az erdő, táncol, mint a kis menyecske.
Nincs
Félsz már,
Csak játék.
Vidám táncok,
Szélnek hűsében.
Szélnek hűsében,
Vidám táncok.
Csak játék.
Félsz már
Nincs.
*
(Tanka)
Sötét reggelnek,
Köd lett a pelerinje.
Vaksi utazás.
Levélhullás, már zizeg.
Pad árva, már nem piheg…
Vecsés, 2017. január 4. – Szabadka, 2018. május 5. – Mórahalom, 2018. június 11. – Kustra Ferenc József- én írtam a 11 féle alapot, alájuk a 3 soros-zárttükrös –t (címük: „Az ősz elűzte a nyarat”) Jurisin (Szőke) Margit. A tükör apevákat írta: Farkas Tekla.
Őszelőben hűvös
Szél grasszál már erre-arra.
Pad… még szerelmet vár.
Nyoma veszett a forró nyárnak, hűvös szél táncot jár.
Didereg a pad, szerelmes párokra hiába vár.
Nyoma veszett a forró nyárnak, hűvös szél, táncot jár.
Nyár,
Álom
Nem csüng már
Fák ágain.
Ősz mindjárt itt lesz.
Ősz mindjárt itt lesz.
Fák ágain
Nem csüng már
Álom,
Nyár.
*
(10 szavas)
Nyári éj emlékei már eltűnőben,
A heves szenvedély már fékeződőben.
Csóktól fűtött nyári éjszakák, már csak szép emlékek,
Kósza szellő szárnyán messze szálltak a szenvedélyek…
Csóktól fűtött nyári éjszakák, már csak szép emlékek.
Ősz.
Szépül,
Éled már.
Levél zizeg…
Fújdogál a szél.
Fújdogál a szél,
Levél zizeg,
Éled már.
Szépül,
Ősz.
*
(sedoka)
Nap, langyos sugár
Kibocsátására is
Alig képes. Idő hűl.
Őszben, nincsen már
Nyári meleg. Szél is hűt.
Hideg eső közeleg.
Nap sugara sápadt, szél háborog, várható eső.
Hűvös már az idő, elkel a kendő s az esernyő…
Nap sugara sápadt, szél háborog, várható eső.
Nap.
Süt még,
Sugara
Sápadt kicsit.
Lassan csókol már.
Lassan csókol már,
Sápadt kicsit.
Sugara
Süt még.
Nap.
*
(Oximoron)
Őszi hűvösben még meg lehetne izzadni,
Ha a szerelem még föl tudna támadni…
Életed őszében is lehetsz szerelmes,
Ha szívedben van még szeretet s nem jeges…
Életed őszében is lehetsz szerelmes.
Tűz!
Sárga,
Vöröses.
Szívekben él,
Mint levél a fán.
Mint levél a fán,
Szívekben él.
Vöröses,
Sárga
Tűz.
*
(Bokorrímes versszak)
Könyörgő vágy-áhítat még fölérhet az égig,
De nem tudni, csók kitart-e a beteljesülésig.
Az kellemetlen, ha a szenvedély csak félig…
Az égig érő vágyak, beteljesülésre várnak...
Hazudik-e a remény, és maradnak csak ábrándnak?
Az égig érő vágyak, beteljesülésre várnak...
Csend.
Az ősz
Szép remény -
Álmos élmény.
Beteljesülés?
Beteljesülés?
Álmos élmény,
Szép remény -
Az ősz.
Csend.
*
(HIAfo)
Őszidő, rosszalja!
Lemondás ideje,
Emberekben vannak vágyak.
Ősszel a szív szeretetért kiált! Mert nagyon fázik.
Elnémul a vágy, elmúlás gondolata burjánzik…
Ősszel a szív szeretetért kiált! Mert nagyon fázik.
Fáj.
Most is
Hideg van.
Elmúlsz lassan.
Jön a borússág.
Jön a borússág,
Elmúlsz lassan.
Hideg van.
Most is
Fáj.
*
(Kínai versforma = „Zhuzchici” 7,7,7,7 = Rímképlet aaxa)
Levél is kezd hullani,
Erdőág kopaszodni.
Szerelem ideje múlt…
Ki akar itt, megfázni?
Csupaszodnak az ágak, hullnak a fonnyadó levelek.
Az ősz elűzte a nyarat, vele tűntek a szerelmek…
Csupaszodnak az ágak, hullnak a fonnyadó levelek.
Egy
Levél -
Marad csak,
Semmi más sem.
Minden földre hull.
Minden földre hull.
Semmi más sem
Marad csak,
Levél -
Egy.
*
(Kínai = „Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa)
A
Szenvedély ön-magánya
Téblábol
A szélben fázva.
A magányos szív, hideg szélben csak vacog...
A szenvedély s a vágy fázósan toporog…
A magányos szív, hideg szélben csak vacog...
Szív.
Magány.
Szomorú
Fájdalmas lét,
Szerelem nélkül.
Szerelem nélkül
Fájdalmas lét.
Szomorú
Magány.
Szív…
*
(Haiku)
Sárga levelek,
Nagyobb színváltozatban!
Avar színes lesz!
Látnod kell a csodát, az ősz végtelen szín kavalkádját.
Élvezd a sárga, zöld és barna szín minden árnyalatát…
Látnod kell a csodát, az ősz végtelen szín kavalkádját.
Szín.
Csoda
Őszben… szép
Zöldessárga.
Remény foltjai.
Remény foltjai.
Zöldessárga
Őszben szép,
Csoda
Szín.
*
(TANQ)
Tarka ruhájában,
Illeg-billeg már az erdő.
Szél, levetkőzteti!
Szerelem, reszketve figyel,
Majd, egy jó nyarat kiikszel.
Nem fél! Színes ruhát ölt az erdő, táncol, mint a kis menyecske.
A szél, ruháját tépi, nászra kéri... mosolyog szája csücske.
Nem fél! Színes ruhát ölt az erdő, táncol, mint a kis menyecske.
Nincs
Félsz már,
Csak játék.
Vidám táncok,
Szélnek hűsében.
Szélnek hűsében,
Vidám táncok.
Csak játék.
Félsz már
Nincs.
*
(Tanka)
Sötét reggelnek,
Köd lett a pelerinje.
Vaksi utazás.
Levélhullás, már zizeg.
Pad árva, már nem piheg…
Vecsés, 2017. január 4. – Szabadka, 2018. május 5. – Mórahalom, 2018. június 11. – Kustra Ferenc József- én írtam a 11 féle alapot, alájuk a 3 soros-zárttükrös –t (címük: „Az ősz elűzte a nyarat”) Jurisin (Szőke) Margit. A tükör apevákat írta: Farkas Tekla.
Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Leszoktál-e ülni néha gondolkodni?
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?
Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?
Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?
Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?
Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?
Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.
Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?
Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?
Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.
Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?
Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?
Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.
Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?
Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.
Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.
Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.
Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?
Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?
Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?
Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?
Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?
Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.
Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?
Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?
Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.
Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?
Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?
Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.
Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?
Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.
Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.
Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.
Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni,
Jó az írás, gondolatiság elszá’ s jobb azt köbe vésni…
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni.
Jó az írás, mert megtart, ha a szellem elfut, elillant.
*
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’,
Még a vendég szomszéd mégis elmarkolja és máris viszi…
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’.
Írásod elviheti más, ha magányra szorulna a társ.
*
A részeges szomszéd mindent letagadott,
Maj’ egy pofon után, mindent visszaadott…
A részeges szomszéd mindent letagadott.
Tettét szóval takarta, de ütésre rögtön visszaadta.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 18. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek. A leoninusokat Gránicz Éva írta.
Jó az írás, gondolatiság elszá’ s jobb azt köbe vésni…
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni.
Jó az írás, mert megtart, ha a szellem elfut, elillant.
*
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’,
Még a vendég szomszéd mégis elmarkolja és máris viszi…
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’.
Írásod elviheti más, ha magányra szorulna a társ.
*
A részeges szomszéd mindent letagadott,
Maj’ egy pofon után, mindent visszaadott…
A részeges szomszéd mindent letagadott.
Tettét szóval takarta, de ütésre rögtön visszaadta.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 18. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek. A leoninusokat Gránicz Éva írta.
A rosszat nem, mert visszaüt… hétköznapi pszichológia…
Egész életemben a béketűrés és kötelességérzés apostola voltam,
A fordíthatatlanba törődő, szeretet terjesztő, béke-hitvivő maradtam.
Hetven éve -immár- ilyen vagyok, ilyennek születtem, ilyennek neveltek,
Meg a környezeti hatások is belém, ilyeneket –csak jókat- leheltek.
Jó
Éled.
Szívvel lát.
Békét teremt.
Érzéseket szül.
*
Igyekeztem, mindig mindenben gondossággal, szeretettel eljárni,
Figyelmeztem, hogy jellemem, erkölcsöm, létem igyekezzen maradni.
Gondot viseltem, hogy szívembe mindig csak színtiszta szeretet kerüljön,
Meg egyébiránt, hogy tiszta lelkem, világító lángja soha ne hűljön.
Igyekvén, hogy a mutatkozó szellemi felsőbbségem kellő szerénységgel is társuljon,
A körültekintő gondosságom, mélyreható hitemben megfelelő társra találjon.
Igyekezet fontos,
Lágyan simogat szépsége.
Ilyen jónak lenni?
*
A nyilvánvaló és általános emberségem azonban az életem gúzsa volt,
Reményim, nem teljesültek, végzet sehogyan nem engedte… sőt, reális is koholt.
Mindenkor, ha módom volt, a nemes viselkedést és a szépet gyakoroltam,
A jóságos emberszeretetben hívságmentesen példamutató voltam.
De
Sokszor
Jutalom
Cseppnyi sincsen.
Egy mosoly se ér.
*
Az emberi létem, általam "elpazarolt" kincsei mind-mind elvesztek,
Ha nem, akkor meg hosszú életemben, épphogy a saját káromra lettek!
Az emberszeretet a földiek bajaira, nem több egy új hírnél,
Így előnyét nem, végzetes hátrányát tapasztaltam, majd’ mindenkinél.
Még
Él - e
Valahol
A szeretet,
Nem tudni - bízni!
*
Áhítatos emberségem nem hatolt bele elutasító lelkekbe,
Emberségem, mint saját erényem, nem hatolt be hiány-gazdag lelkekbe.
Mára már biztos, az egyéniségem és a szellemi világom olyan,
Hogy mit kisugárzok, az elől elugranak, hiszik, jön egy káros folyam…
Ha
Jó vagy.
Ellenség
Megtalál még
Barát helyett is.
*
A létem elevensége is káromra volt, a sok tutyi-mutyi között,
Mit már az óta bizony tudok, borzasztóan sok közöttük, lökött-törött.
A magyar lélek, a kedély és a nyájasságom csak ellenérzést keltett,
Pedig nálam ezek végtelen források, de a gyengébbeknek nem kellett!
Nyilvánvaló hát, éltemben a szenvedés, fájdalom ölelte a lelkemet,
Mert többre tartottam öket, az ismert és nem ismert, de balga embereket.
Balgaság gyilkolhat,
Megfojthat engem is talán?
Jobb volna vigyázni.
*
Minél több jót tettem, az öröm és a lelkesedés, úgyabbul, inkább fölös lett,
Elismerést, dicsőséget, nem vívtam ki, legtöbbjük akáctüskével fizetett…
Történt volt így, lőn hosszú életem, de érdemtelen emberektől, ez lehetett.
Jó
Elfér
Kis helyen,
Mert nincsen sok
Belőle most már...
*
Ahogy mind nagyobb lőn nálam a nyomorúságos kilátástalanság,
Annál nagyobb bővérűségben kevesebb lón fokozott felajzottság…
Minden időkben tettem természetes dolgomat,
Igyekeztem, meg soha nem tagadtam magamat!
Az életem úgy történt, hogy egész életemen át harcoltam
A végzetem ellen, de a végzet nem tágított, jót nem kaptam…
Jó szót, elismerést, dicsértet, alig kaptam az életben,
De a gaz rossz persze, mikor rám támadt, volt már tömegében…
Dilemma az élet.
A jótett az csak széptevés?
Minek mást bántani...
*
Az embernek csak utólag derül ki, a sorsa mire érdemesítette…
Engem, úgy tűnik semmire, -tőlem mindent megtagadott- semmilyen érdemre…
A végzetem mindig velem tartott és biz’ ellenem volt,
És a sok szép reményem, az ablakon kiszállingózott…
Vecsés, 2018. május 21. – Mórahalom, 2018. december 21. – Kustra Ferenc József– a verset én írtam az apevákat és a HIAQ –kat szerző-, és poéta társam: Farkas Tekla.
Egész életemben a béketűrés és kötelességérzés apostola voltam,
A fordíthatatlanba törődő, szeretet terjesztő, béke-hitvivő maradtam.
Hetven éve -immár- ilyen vagyok, ilyennek születtem, ilyennek neveltek,
Meg a környezeti hatások is belém, ilyeneket –csak jókat- leheltek.
Jó
Éled.
Szívvel lát.
Békét teremt.
Érzéseket szül.
*
Igyekeztem, mindig mindenben gondossággal, szeretettel eljárni,
Figyelmeztem, hogy jellemem, erkölcsöm, létem igyekezzen maradni.
Gondot viseltem, hogy szívembe mindig csak színtiszta szeretet kerüljön,
Meg egyébiránt, hogy tiszta lelkem, világító lángja soha ne hűljön.
Igyekvén, hogy a mutatkozó szellemi felsőbbségem kellő szerénységgel is társuljon,
A körültekintő gondosságom, mélyreható hitemben megfelelő társra találjon.
Igyekezet fontos,
Lágyan simogat szépsége.
Ilyen jónak lenni?
*
A nyilvánvaló és általános emberségem azonban az életem gúzsa volt,
Reményim, nem teljesültek, végzet sehogyan nem engedte… sőt, reális is koholt.
Mindenkor, ha módom volt, a nemes viselkedést és a szépet gyakoroltam,
A jóságos emberszeretetben hívságmentesen példamutató voltam.
De
Sokszor
Jutalom
Cseppnyi sincsen.
Egy mosoly se ér.
*
Az emberi létem, általam "elpazarolt" kincsei mind-mind elvesztek,
Ha nem, akkor meg hosszú életemben, épphogy a saját káromra lettek!
Az emberszeretet a földiek bajaira, nem több egy új hírnél,
Így előnyét nem, végzetes hátrányát tapasztaltam, majd’ mindenkinél.
Még
Él - e
Valahol
A szeretet,
Nem tudni - bízni!
*
Áhítatos emberségem nem hatolt bele elutasító lelkekbe,
Emberségem, mint saját erényem, nem hatolt be hiány-gazdag lelkekbe.
Mára már biztos, az egyéniségem és a szellemi világom olyan,
Hogy mit kisugárzok, az elől elugranak, hiszik, jön egy káros folyam…
Ha
Jó vagy.
Ellenség
Megtalál még
Barát helyett is.
*
A létem elevensége is káromra volt, a sok tutyi-mutyi között,
Mit már az óta bizony tudok, borzasztóan sok közöttük, lökött-törött.
A magyar lélek, a kedély és a nyájasságom csak ellenérzést keltett,
Pedig nálam ezek végtelen források, de a gyengébbeknek nem kellett!
Nyilvánvaló hát, éltemben a szenvedés, fájdalom ölelte a lelkemet,
Mert többre tartottam öket, az ismert és nem ismert, de balga embereket.
Balgaság gyilkolhat,
Megfojthat engem is talán?
Jobb volna vigyázni.
*
Minél több jót tettem, az öröm és a lelkesedés, úgyabbul, inkább fölös lett,
Elismerést, dicsőséget, nem vívtam ki, legtöbbjük akáctüskével fizetett…
Történt volt így, lőn hosszú életem, de érdemtelen emberektől, ez lehetett.
Jó
Elfér
Kis helyen,
Mert nincsen sok
Belőle most már...
*
Ahogy mind nagyobb lőn nálam a nyomorúságos kilátástalanság,
Annál nagyobb bővérűségben kevesebb lón fokozott felajzottság…
Minden időkben tettem természetes dolgomat,
Igyekeztem, meg soha nem tagadtam magamat!
Az életem úgy történt, hogy egész életemen át harcoltam
A végzetem ellen, de a végzet nem tágított, jót nem kaptam…
Jó szót, elismerést, dicsértet, alig kaptam az életben,
De a gaz rossz persze, mikor rám támadt, volt már tömegében…
Dilemma az élet.
A jótett az csak széptevés?
Minek mást bántani...
*
Az embernek csak utólag derül ki, a sorsa mire érdemesítette…
Engem, úgy tűnik semmire, -tőlem mindent megtagadott- semmilyen érdemre…
A végzetem mindig velem tartott és biz’ ellenem volt,
És a sok szép reményem, az ablakon kiszállingózott…
Vecsés, 2018. május 21. – Mórahalom, 2018. december 21. – Kustra Ferenc József– a verset én írtam az apevákat és a HIAQ –kat szerző-, és poéta társam: Farkas Tekla.