A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan múlatságnak
Közepette a búk nem rágnak?
Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni,
A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni.

Itt a múzsák magok vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek:
Apolló maga énekelget;
Az ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez,
Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez.

A hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A leszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással víg hangzással táncolgatnak
Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak.

Lármás városok! távozzatok.
Hol laknak a gondok s bánatok;
Nagy udvarok! csak maradjatok:
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled,
A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.

Midőn még életet
Gondoltak benne a habok,
Elrablák tőle az
Utolsó deszka-darabot;
Midőn halottnak gondolák,
Nem adtak néki temetőt,
Kietlen partra hurcolák:
Temesse majd el ott a föld.
Féljétek Istent, emberek!
Szegény hajótörött kiált;
Adjatok néki enyhelyet,
Táplálékot, meleg ruhát.

Még tennap kincsei
Terhét emelte sok hajó,
Hol viselős vala
Milliókkal a millió:
És nem gazúl gyüjtött vagyon,
Özvegyek, árvák könnyei,
Hanem kitűrés, szorgalom
Veritékből lett gyöngyei.
Féljétek Istent, emberek!
Veszendő e világi jó;
A holnapig sem biztosít
Tömött szekrény, rakott hajó.

Még tennap azt hivé,
Kezében élte gyámola
S derülten int felé
A vénség biztos távola;
Hogy számadását megtevé,
Hiányos számra nem talált,
S ezen hitben nem rettegé
Ama nagy zérust, a halált.
Féljétek Istent, emberek!
Az élet számvetése csal:
Reménybukott szív halni vágy,
Koldús marad, meg mégse hal.

Mint az aranykornak boldog századja virágzó
Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám;
Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,
S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak
A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,
Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,
Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság,
Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,
A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted,
S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,
A repülő élet napját felnyitja, bezárja;
Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted,
Elysium myrtusligetévé változik a föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk.
Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt,
Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,
S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. -
Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson
A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,
Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,
Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,
Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer:
Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin
Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni,
S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.

[1804 után]

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.

Új Kisértet jár, harsog a hír,
Ki jött nem éjfélkor, de nappal,
Dacosan viselt, vörös és szép,
De még az Úristen előtt sem
Levehető sisakkal.

Jelenéseit én hallgatom,
Szóbeszédjét sok, henye főnek,
De már tudom, hogy kiről van szó:
Nagy jöttéről és ittlétéről
Az én szent keritőmnek.

Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,
Mert ő nem számít úri szemre,
De nagy szeretettel átadja
Magát és Kisértet-mivoltát
Bármilyen küzdelemre.

Sokszor találkoztam vele már,
Vitáztam vele, verekedtem,
De ha elhagytam talán százszor,
Ezerszer tértem vissza hozzá
S mindig szerelmesebben.

Ez a nagy, nappali Kisértet,
Ki szemet lefog, agyat kábít,
Ráborul minden tisztes szívre
S érezteti: hatalmasabb, több,
Mint itt akárki másik.

Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot,
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet, kisérendőbbet,
Soha, sohase látott.

Mindent elvesztünk, én már tudom,
E tétova, szomorú földön,
De mezét ez új Kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Újból magamra öltöm.

Ezt az egyetlen Kisértetét
Nem tudom könnyen elhessentni:
Magyar vagyok s keserű sorssal,
De édes daccal harsogom, hogy
Ez: van s nincs itt más semmi.

Semmi, mint ez új Kisértetünk,
Melytől rengve fél gyönge elme.
Félnek obsitosi a Multnak
S akit kisér fiatal útján
Az aggottak félelme.

Hajh, megutáltam az életet,
Lelkem csatákban összelőtten,
De lelkem és e bús magyar föld
Új Kisértetét várva várja
S itt piroslik előttem.

Az én Istenem sújtsa le azt,
Ki e hitet kétli, gátolná
S akit az új Kisértet kisért,
Kapja meg a csodát, megváltást,
Istenem hozza hozzá.