Idő 
Értékelés 
Értékelés Az életemben mást nem kérek
légy az enyém adja ég.
Nem rontott meg téged az élet
a te szíved tiszta még.
Mióta előszőr láttalak,
elrabolt a szerelem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.
Mindent megadnák szerelmedért
nem tudom, hogy érted-e.
Pillantásod tüzében égve
hangod nekem lágy zene.
Kitárt lélekkel kérlek téged
add szívedet csak nekem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.
légy az enyém adja ég.
Nem rontott meg téged az élet
a te szíved tiszta még.
Mióta előszőr láttalak,
elrabolt a szerelem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.
Mindent megadnák szerelmedért
nem tudom, hogy érted-e.
Pillantásod tüzében égve
hangod nekem lágy zene.
Kitárt lélekkel kérlek téged
add szívedet csak nekem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.
Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Miután felállították a tribünt
és az ülések emelkedő sorokban fel lettek szerelve,
élénk előtetőket és napellenzőket akasztanak fel,
és hosszú, keskeny szőnyegeket gördítenek ki.
A csempézett teret utoljára leseperik,
és színes korlátokat állítanak fel mely a tribünt
elválassza a tér többi részéről.
Hintók érkeznek melyek leadják a vendégeket, de
zászlók és lobogók ernyedten lógnak a falakon
a délutáni hőségben, amint a népség kiszáll
a járművekből. A ruhájukat felemelik,
és a lábukat óvatosan helyezik egymás elé
mielőtt lelépnek a tér csempészetére.
Elegáns lovagok és szolgái készen állnak hogy
a méltóságteljes señorákat a helyükre vezessék,
megfontoltan rendezve rang és tekintély szerint.
Az izzadt méltóságaik között jeles hölgyek ülnek
kik drága szövetekből szabott ruhákban vannak öltözve.
Széles gallérok díszesen ékesítik a gyöngy hímzéses
viseleteket, miközben a hölgyek legyezik magukat
kidolgozott legyezőkkel melyek épp oly cifrák
mintha páva tollból készültek volna, de a hölgyek közt
igazi szépség ritka, ha egyáltalán is előfordulható.
Egy néger szolga fiú, nem több mint tizenkét éves,
szépen öltöztetve, és púderozott parókával a fején,
mozdulatlanul és fegyelmezetten áll ülő úrhölgye mellett,
de a sötét pupillái a szeme fehérjében minden
irányban cikáznak, mert nem tudja elrejteni
csodálkozását és ámulatát. Ha valaha is voltak álmai
Afrikáról akkor már rég elfelejtette, mint a kopott ruhát,
melyet az ember gondtalanul félredob.
Miután az utolsó heraldikával díszített hintók leadták
a későn érkezett vendégeket, a trombiták harsona szava
bejelenti a király és királynő érkezését, kik lassú és kimért
léptekkel jönnek ki a palotából egy impozáns menetben.
Mindenki fel áll, és mint egy hangon, felségeiket éljenezik.
Miután a királyi pár leült, a vendégek követik példájukat.
Kezdődjenek az ünnepségek, mert még egy hosszú
és meleg éjszakával állunk szembe!
és az ülések emelkedő sorokban fel lettek szerelve,
élénk előtetőket és napellenzőket akasztanak fel,
és hosszú, keskeny szőnyegeket gördítenek ki.
A csempézett teret utoljára leseperik,
és színes korlátokat állítanak fel mely a tribünt
elválassza a tér többi részéről.
Hintók érkeznek melyek leadják a vendégeket, de
zászlók és lobogók ernyedten lógnak a falakon
a délutáni hőségben, amint a népség kiszáll
a járművekből. A ruhájukat felemelik,
és a lábukat óvatosan helyezik egymás elé
mielőtt lelépnek a tér csempészetére.
Elegáns lovagok és szolgái készen állnak hogy
a méltóságteljes señorákat a helyükre vezessék,
megfontoltan rendezve rang és tekintély szerint.
Az izzadt méltóságaik között jeles hölgyek ülnek
kik drága szövetekből szabott ruhákban vannak öltözve.
Széles gallérok díszesen ékesítik a gyöngy hímzéses
viseleteket, miközben a hölgyek legyezik magukat
kidolgozott legyezőkkel melyek épp oly cifrák
mintha páva tollból készültek volna, de a hölgyek közt
igazi szépség ritka, ha egyáltalán is előfordulható.
Egy néger szolga fiú, nem több mint tizenkét éves,
szépen öltöztetve, és púderozott parókával a fején,
mozdulatlanul és fegyelmezetten áll ülő úrhölgye mellett,
de a sötét pupillái a szeme fehérjében minden
irányban cikáznak, mert nem tudja elrejteni
csodálkozását és ámulatát. Ha valaha is voltak álmai
Afrikáról akkor már rég elfelejtette, mint a kopott ruhát,
melyet az ember gondtalanul félredob.
Miután az utolsó heraldikával díszített hintók leadták
a későn érkezett vendégeket, a trombiták harsona szava
bejelenti a király és királynő érkezését, kik lassú és kimért
léptekkel jönnek ki a palotából egy impozáns menetben.
Mindenki fel áll, és mint egy hangon, felségeiket éljenezik.
Miután a királyi pár leült, a vendégek követik példájukat.
Kezdődjenek az ünnepségek, mert még egy hosszú
és meleg éjszakával állunk szembe!
Öregségemről… ez most vízióm?
Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?
A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.
Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?
Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?
Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.
Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.
Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.
Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.
Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?
Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?
Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…
Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’
Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?
A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.
Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?
Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?
Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.
Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.
Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.
Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.
Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?
Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?
Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…
Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’
