Idő 
Értékelés 
Értékelés Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
(3 soros-zárttükrős)
Itt a tavasz, vagy placebót oszt a természet?
Rögtön valós lesz, ha ránk küldi fergeteget…
Itt a tavasz, vagy placebót oszt a természet?
*
(haiku)
Fán, nincs zúzmara
Hófehér… már itt nem úr!
Ág, mint szélhárfa.
*
Hideg, csomagol.
Havazás, már elolvadt.
Hideg már nem fed…
*
Szól szellő szélnek,
Tarolj! Adj a vidéknek!
Támadás dühöng…
*
(10 szavas)
Rügyfakadás tavaszt jelez? Akkor már ide ért?
Még imádkozzak alkalomért?
*
Hozza meleget,
Sándor, József, Benedek.
Szél, csendes nótás…
*
Kis esőcseppek,
Esnek, szellőben tánccal.
Életfeltétel.
*
Barka a szélnek
Bókol a határszélen.
Szinek vegyesek.
*
Kint a rét felett,
Lanyha szellő szálldogál.
Virágkezdemény.
*
Kert öle éled,
Ősi tudat itt is él.
Simogató szél.
*
Akácerdőben,
Mézszagot fújdogál szél.
Zümmögő méhek.
*
(bokorrímes)
A tavasz szép lassan ránk terül,
Idezúdul, lassan áthevül...
Melegedés, lassan ránk vetül.
Vecsés, 2018. március 26. – Kustra Ferenc József – íródott; haikuban és vegyes versformákban.
Itt a tavasz, vagy placebót oszt a természet?
Rögtön valós lesz, ha ránk küldi fergeteget…
Itt a tavasz, vagy placebót oszt a természet?
*
(haiku)
Fán, nincs zúzmara
Hófehér… már itt nem úr!
Ág, mint szélhárfa.
*
Hideg, csomagol.
Havazás, már elolvadt.
Hideg már nem fed…
*
Szól szellő szélnek,
Tarolj! Adj a vidéknek!
Támadás dühöng…
*
(10 szavas)
Rügyfakadás tavaszt jelez? Akkor már ide ért?
Még imádkozzak alkalomért?
*
Hozza meleget,
Sándor, József, Benedek.
Szél, csendes nótás…
*
Kis esőcseppek,
Esnek, szellőben tánccal.
Életfeltétel.
*
Barka a szélnek
Bókol a határszélen.
Szinek vegyesek.
*
Kint a rét felett,
Lanyha szellő szálldogál.
Virágkezdemény.
*
Kert öle éled,
Ősi tudat itt is él.
Simogató szél.
*
Akácerdőben,
Mézszagot fújdogál szél.
Zümmögő méhek.
*
(bokorrímes)
A tavasz szép lassan ránk terül,
Idezúdul, lassan áthevül...
Melegedés, lassan ránk vetül.
Vecsés, 2018. március 26. – Kustra Ferenc József – íródott; haikuban és vegyes versformákban.
Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.
Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.
Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.
Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.
Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.
Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.
Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.
Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.
Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.
Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.
Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.
Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.
Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.
Ötvenegy év, de nem bánok semmit,
s ma is ugyan úgy gondolom,
akkor voltam csak igazán boldog,
mikor még kicsik voltatok.
Amikor egyszerre mind a hárman
félve, karomba bújtatok,
mintha az égig emeltek volna
hófehér szárnyú angyalok.
Ma is szeretlek mindhármatokat
s tiétek minden sóhajom,
Amely az éji szellő szárnyán
áramlik be az ablakon.
Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,
bár tudom: nem lehet velem,
mégis hozzá száll minden álmom,
s bármi is jöjjön, szeretem.
Mint a kertemben nyíló rózsák,
amelyek szirmot bontanak
édes illattal, elbódított
Épp úgy, egy röpke perc alatt.
Ha tehetném, szívem négy darabra
osztanám széjjel köztetek,
hogy egyformán áradjon mindőtökre,
a szívemben lévő szeretet!
s ma is ugyan úgy gondolom,
akkor voltam csak igazán boldog,
mikor még kicsik voltatok.
Amikor egyszerre mind a hárman
félve, karomba bújtatok,
mintha az égig emeltek volna
hófehér szárnyú angyalok.
Ma is szeretlek mindhármatokat
s tiétek minden sóhajom,
Amely az éji szellő szárnyán
áramlik be az ablakon.
Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,
bár tudom: nem lehet velem,
mégis hozzá száll minden álmom,
s bármi is jöjjön, szeretem.
Mint a kertemben nyíló rózsák,
amelyek szirmot bontanak
édes illattal, elbódított
Épp úgy, egy röpke perc alatt.
Ha tehetném, szívem négy darabra
osztanám széjjel köztetek,
hogy egyformán áradjon mindőtökre,
a szívemben lévő szeretet!
Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?
Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.
Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.
Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.
Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?
Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.
Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.
Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.
Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!
