Idő 
Értékelés 
Értékelés Üres tekintet, rideg falak,
szívek helyén jéghideg szavak.
Mert ma az igazság nem több jelszónál,
s az értelem elvész a hangzavar torkánál.
Páncél lett az ember arca,
mosoly helyett maszkot tartva.
BECSÜLET olcsó, hazugság drága,
eladva lelkünk a pénz oltárára.
TISZTELET rég elhagyta e földet,
az emberek gázolnak, tipornak, törnek.
SZERETET? Csak szó, mit hirdetnek,
de tettek nélkül üresen rebegnek.
De ott, a hamu alatt parázs lobban,
egy szív, mi nem hajlik meg nyomorban.
REMÉNY szól csendben, lágyan, halkan:
Nem veszhet el minden a zajban!
Mert jön egy nap, mikor felébredünk,
nem falakat húzunk, hanem hidat építünk.
Hol szavak nem sebeznek, csak gyógyítanak,
hol az emberek emberek maradnak.
Hazugság elolvad, mint dér ha a Nap felkel,
mert az igazság nyomtalanul nem t?nik el.
S ha eljön az id?, mikor a szív újra szól,
szeretet lesz az úr, s elt?nik minden, mi rút és komor!
Siófok, 2025, február 6. -Gránicz Éva
szívek helyén jéghideg szavak.
Mert ma az igazság nem több jelszónál,
s az értelem elvész a hangzavar torkánál.
Páncél lett az ember arca,
mosoly helyett maszkot tartva.
BECSÜLET olcsó, hazugság drága,
eladva lelkünk a pénz oltárára.
TISZTELET rég elhagyta e földet,
az emberek gázolnak, tipornak, törnek.
SZERETET? Csak szó, mit hirdetnek,
de tettek nélkül üresen rebegnek.
De ott, a hamu alatt parázs lobban,
egy szív, mi nem hajlik meg nyomorban.
REMÉNY szól csendben, lágyan, halkan:
Nem veszhet el minden a zajban!
Mert jön egy nap, mikor felébredünk,
nem falakat húzunk, hanem hidat építünk.
Hol szavak nem sebeznek, csak gyógyítanak,
hol az emberek emberek maradnak.
Hazugság elolvad, mint dér ha a Nap felkel,
mert az igazság nyomtalanul nem t?nik el.
S ha eljön az id?, mikor a szív újra szól,
szeretet lesz az úr, s elt?nik minden, mi rút és komor!
Siófok, 2025, február 6. -Gránicz Éva
Évszakváltozás…
Ősz szeleit hozzák fellegek,
Még, amit hoznak biz’ hidegek.
Parton söpör már az őszi szél,
A nyári szerelmekről mesél.
*
Rohanva hullik le az őszi eső,
Nincs eszében, lehetne ő elmenő…
Balcsiba zuhannak kövér vízcseppek,
Szürke felszínén buborékok kelnek.
*
A nagy esővel, nem állunk mi szemben,
De örömünk van őszesővel szemben.
Esőt látva, lelkem örömben fürdik,
Mintha könny volna, arcomon lefolyik.
*
Gyertek jó őszi fellegek, most örülünk, ha az esők hevenyek,
Gyertek őszi fellegek, de áradások ne legyenek vemhesek…
Eső jöhet, kell az utánpótlás,
Balcsi, nyári szomját csillapítja... Hálás.
*
Előttünk a kocsiút még nem beton. Por látszik az autókon,
Én csak nézem ablakomon, hogy milyen vastag port vernek homokon…
Őszi eső nyár porát lemossa,
Út, táj, lélek minden megtisztulva.
Vecsés, 2025. március 1. – Siófok, 2025. április 29. – Kustra Ferenc József - írtuk: alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal.
Ősz szeleit hozzák fellegek,
Még, amit hoznak biz’ hidegek.
Parton söpör már az őszi szél,
A nyári szerelmekről mesél.
*
Rohanva hullik le az őszi eső,
Nincs eszében, lehetne ő elmenő…
Balcsiba zuhannak kövér vízcseppek,
Szürke felszínén buborékok kelnek.
*
A nagy esővel, nem állunk mi szemben,
De örömünk van őszesővel szemben.
Esőt látva, lelkem örömben fürdik,
Mintha könny volna, arcomon lefolyik.
*
Gyertek jó őszi fellegek, most örülünk, ha az esők hevenyek,
Gyertek őszi fellegek, de áradások ne legyenek vemhesek…
Eső jöhet, kell az utánpótlás,
Balcsi, nyári szomját csillapítja... Hálás.
*
Előttünk a kocsiút még nem beton. Por látszik az autókon,
Én csak nézem ablakomon, hogy milyen vastag port vernek homokon…
Őszi eső nyár porát lemossa,
Út, táj, lélek minden megtisztulva.
Vecsés, 2025. március 1. – Siófok, 2025. április 29. – Kustra Ferenc József - írtuk: alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal.
A sivatag pusztaság, nyomasztó, végtelen, rettenetesen,
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…
A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.
A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.
Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...
Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...
Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.
A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.
Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!
A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.
Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…
A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.
A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.
Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...
Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...
Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.
A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.
Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!
A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.
Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József
Földre tüsszent bágyadt felhő,
Fejem védi az esernyő,
De a szél is prüszköl vele,
Nedves lett a hátam fele.
Loccsan a csepp, szerte fröccsen,
A kátyuból könnyen löttyen.
Égnek leve pancsol, kopog,
Csatornákból szinte csobog.
Bár esernyőm fejem védte,
Víz a gúnyám térdig érte.
Mire utam végig jártam
Esernyőmmel bőrig áztam.
Fejem védi az esernyő,
De a szél is prüszköl vele,
Nedves lett a hátam fele.
Loccsan a csepp, szerte fröccsen,
A kátyuból könnyen löttyen.
Égnek leve pancsol, kopog,
Csatornákból szinte csobog.
Bár esernyőm fejem védte,
Víz a gúnyám térdig érte.
Mire utam végig jártam
Esernyőmmel bőrig áztam.
Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.
Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.
Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.
Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.
Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.
Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.
Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.
Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.
Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.
Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.
Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.
