A pataknak kócos partján
Réce riad, torka harsány.
Fű és a sás eltakarja
Csemetéket jól álcázza.

Ősi fáknak lombja alatt
A napsugár kissé szakadt,
Levélzetnek rejtekében
Megrekedt a szellő éppen.

Tükör vizén a folyamnak
Nyárfa pihék lubickolnak.
Tündérrózsa ringatózik
Sárga irissszel mártózik.

A távolból kakukk kukkant,
Fáknak ágán harkály koppant.
Olykor csobbant a farkával
Egy rabló hal a zsákmánnyal.

Térdig érő vízben járva
Fehér gém is épp vadászna.
Veszélyt sejtett személyemben
Felrepült hát nagy sebesen.

Madárdaltól zeng az erdő,
A békesség bennem megnő.
Természetben egy kis túra
Minden bajra legjobb kúra.

Csendes folyó,
Tengerekbe torkoló,
Életnek életet adó.
Aranyként ragyogó szép álom.

Fénylő éjjel,
Könnyen elfoszló kétely,
Örömhírt táncol a néppel.
Ezüstös csodaszép holdvilág.

Vörös égen,
Tulipánok a réten,
Csodás illatukkal éppen.
Rubintos aranyló napvilág.

Már a Hold is csak az udvarban, kertben pásztáz,
Szobám ablakán nem jő be, engem nem rámáz…
Ez nekem nagy-nagy hiány, a lelkemnek ádáz.

Ülök a kis asztalnál a papír lap üres, de a toll tentás,
Én már rónám a sok-sok sorokat… teát iszok, az jó mentás…
Hold! Éppen rólad akartam írni… Nekem a fényed, legendás.

No, de csendben összeszedem én magamat
Nézem a kertben a fényjáték-árnyakat…
Tenta lecseppen, így jelzi a vágyakat.

Ha nem jöttél be szobámba, megnézem a kerti árnyjátékodat.
Hold! Jól játssz nekem, az egy-szál közönségnek, pazar pantomimokat…
Nézem előadást… csepeg a tenta, a sok árny szinte riogat.

Kár, hogy egyedül vagyok, de én azért, neked, tapsolok!
Hold! Mestere vagy a szakmádnak, ámulva elalélok…
Írásban örökítem, hátha örülnek az olvasók…

Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József

Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!
Állandóan elvágják az internetes kábelem.
Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem?
Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.

Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,
Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.
Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet
útközben, és nem találok senkit, aki értene

valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,
Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!
A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,
mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.

Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,
áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.
Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,
szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.

El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!
Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.
Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!
Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!

Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,
nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.
Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!

Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?

Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,
hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.
Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,
tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.

És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!
Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!