A gőgös Fej egy nap leszólta a Lábat,
hogy oktalan, akár az ostoba állat.
- Hiába van fejed, ész egy csepp nincs benne,
csupán rémes bűz, mit likas zokni fed be.

A Láb e szavakat egy darabig tűrte,
hiszen mindkettőjüket egy anya szülte.
Végül elunta az önimádó dumát,
s ekként hallatta alantról csendes szavát.

- Születésünk óta hordozom terhedet,
hozlak-viszlek oda, hová út sem vezet.
Kezdettől fogva ügyet sem vetettél rám,
szögbe vezettél a hídon fekvő deszkán.

Bezzeg, ha fogad fáj, szaladjak, rohanjak,
vigyázzak, neki ne vigyelek a falnak.
S ha megbotlom nagy ritkán fáradva néha,
reám rivallsz: - Na, mi van veled, te béna? -

Én vittelek iskolába a "tudáshoz",
az ennivaló sem jött mindig a házhoz.
Vittelek a hegyi forrásokhoz inni,
nem kérdted, hogy az utat fogom-e bírni.

Miattad izzadtam, fáradtam s bűzlöttem,
saját magamért csak nagy-ritkán küzdöttem.
S most lenézhetsz bátran, te, ki ott fenn trónolsz,
hisz én vittelek e "mindent tudó" trónhoz.

S legvégül majd tán elviszlek a halálhoz,
hogy önmagad gőgjével szembetalálkozz!
S ha sorsom mégis idő előtt elragad,
majd elmész nélkülem: beképzelt önmagad!

Pest-Buda, 2012/2026.

Kedveseim, ha kevés a papír,
Jobb, ha a költő rövid verset ír.
Higgyétek el, olykor az se kevés,
Pár jól megírt sor is éppen elég.

Ám ha később mégis átgondolod,
Jobb, ha soraidat visszavonod.
Mert a fehér papírlap olyan szép,
Hasznosabb dologra is kellhet még.

Budatétény, 2024/2026

Ha jó a napom, akkor az olyan, mint fodrozódó folyó,
Olyankor soha nem, hajódokkot kötélről leszakító!
Az én folyómon, már hajók sem úsznak semerre,
Az én koromban nyugodtabb nem nagyon lehetne.

Az én folyóm, mindig akkor hömpölyög vidáman,
Ha nincs benne egy csepp félsz, a kis hullámtaréjban.

Az én folyómnak
Egy félsze van, befagyás!
Nem vízzúdulás.
*
Nagy utazásra
Én folyóm vize nem megy.
Öreg mederben.
*
Esti alkonyat
Még szépíti vízfelszínt…
Pirosas fodrok.

Az idő tovalibben, mint a déli napfényben az árny,
A folyóm vize elapad, és győz majd a meder-magány.

Jó napom is van,
Ha, örömmel olvastok.
Alkonyi sötét.
Életlidérc, felkavar,
Víz télen, befagy hamar…

Vecsés, 2016. március 25. – Kustra Ferenc József – írtam: Versben, senrjúban és tankában… önéletrajzi írásként.

Az éjszaka halkan a szívemhez zenél, a város,
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.

Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút hűsítő vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.

Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.

Hétköznapi pszichológiában a magányról…

(Bokorrímes)
Tus kihúzóból lecsebbent öreg paca?
Arany töltőtollból egy kicseppent paca?
Hamisan kóválygó fisz, a zenekarba?

Vagyok-e én a magány képlete?
Vagyok-e én lét képtelensége?
Vagyok-e én vad sikoly a csendbe?

Vagyok-e én csak egy nyomorult, esdve?
Vagyon-e én alkalmatlan eleve?
Vagyok-e én egy sánta púpos teve?

Vajh, mint író, rosszul szerkesztett mondat?
Vajh, mint író, rosszul kigondolt mondat?
Vajh, mint író, rosszul írt, bántó mondat?

Tükörbe sokszor nézegetem magamat,
Mit sem látok, de, felismerem magamat,
Senkiségemért folytatom vad harcomat…

Azt bizton tudom, hogy a bezárult magány embere vagyok,
S mint egy kiöregedett remete a semmibe kullogok!
*
(Septolet)
Nincs múlandó boldogság,
Van másik-naposság,
Létezik, örökléti szomorúság!

Boldogtalanság,
Ismeretlen boldogság,
Magányosság,
Magányban megszállottság…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként a magányról…