Ezüst ruhát öltött a Hold,
Nemsokára kereket old.
Az éjszaka félig már holt.
Csillagokat homályba tolt.

Hajnal pírja dereng lassan,
Gyöngy csillan meg madár dalban.
Szellő leng mint könnyed paplan,
Illanó perc zizzen halkan.

A sötétség kékbe osont,
Nap sugara színeket bont.
Ég aljára fénycsipkét font,
Tarka réten harmatot olt.

Minden ablak tárva-nyitva,
Üde reggelt ház is issza.
Város, falu optimista-
Nem lesz ma nagy kánikula?

Cseppnyi pára illan gyorsan
Tikkadó föld marad szomjan.
Száraz felhőn a Nap lobban,
Tűzzel izzik a távolban.
Hőhullám front szinte robban.

Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.

Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.

Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.

Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.


Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.

Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.

Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.

Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.

De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.

Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.

Oly békésen pihen a táj,
a hó alatt álomba ringatta magát.
Csend van mindenhol,
Éjszakába sötétjébe burkolózva alszik minden.
Néhány szív nem pihen mégse.
Szív mi megszakadt ,
Mi békében nem nyughat.
A mosoly mögött ezer könnybe fakadt.
Ha felnézünk az égre látnak vajon?
Látják a nem szűnő bánatot.
A mérhetetlen hiányukot.
Te ígéretet tettél, hogy élsz,
S kit szeretsz pihenni engedtél.
Én ordítva kértem maradjon, viselje tovább mi megtörte.
Az ő fájdalmával nem törődve.
S elment... egyszer talán magára gondolt .
S nekünk csak fájdalmat hagyott.
Bástyának lenni jó, mert más csak azt látja mennyit küzd, mennyi erő van benne.
De ki látja mi van mögötte?
Hisz a magány szívének bérlője.
Legyen hát erős mi most törött?
Lehet elengedni ki pihenni akar?
Biztosan tudod mi a válasz?
A szívben van elrejtve
A szeretteink emléke?
Elég ez egy lépésre előre?

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Napkorong elbújt
Rózsaszín felhők mögé...
Szelet jósolgat.
Tapasztalat sugallja,
Fújdogál majd holnapra.

Bíbor-sáv izzik,
Napnak parazsa pislant.
Lassan elszunnyad.
Csendesedik már a táj,
Nincsen zaj mi fülbe váj.

Vörös égalja
Sötét-lilát varázsol,
Homályos alkonyt.
Az árnyék is olvad már,
Dagad az est mint az ár.

Sárga holdsugár
Földnek vérében pancsol...
Lelket cirógat.
A természet szenderül,
Éjszakába elmerül.

Ébredő csillagok
Úszó párába fúlnak,
Köd tengerébe.
Felhő fátylat ereget,
Földre álmot csepegtet.