Idő 
Értékelés 
Értékelés Augusztus van... nyár lassan búcsút int,
Fák között majd ősz... halkan oson megint.
A Nap aranya tompul, a szél zenél,
És az este hűvös szava messze kél.
Az égbolt is más, mélyebb, mint a nyárban,
Csillagok járnak hűvösebb sugárban.
Olykor hull egy fény-szikra, kívánj gyorsan.
Mert az ezüstpor elszáll, villámgyorsan.
Szeretem figyelni a csillagokat,
Mintha intenének... csodás káprázat.
Kik elmentek már, csillagok közt élnek,
Örökké égnek... onnan visszanéznek.
Fák, virágok susognak csendben, halkan,
Nem vidámság, bú remeg tücsök-dalban.
Augusztus suttogja: "Vége van lassan..."
Tejút porából csillag hull váratlan.
Fekszem a fűben, testem föld öleli,
Az ég palástját lassan rám teríti.
Csillagok súgják: "Maradj még egy percre..."
S este betakar csillagfény-lepelbe.
Siófok, 2025. augusztus 3.
Fák között majd ősz... halkan oson megint.
A Nap aranya tompul, a szél zenél,
És az este hűvös szava messze kél.
Az égbolt is más, mélyebb, mint a nyárban,
Csillagok járnak hűvösebb sugárban.
Olykor hull egy fény-szikra, kívánj gyorsan.
Mert az ezüstpor elszáll, villámgyorsan.
Szeretem figyelni a csillagokat,
Mintha intenének... csodás káprázat.
Kik elmentek már, csillagok közt élnek,
Örökké égnek... onnan visszanéznek.
Fák, virágok susognak csendben, halkan,
Nem vidámság, bú remeg tücsök-dalban.
Augusztus suttogja: "Vége van lassan..."
Tejút porából csillag hull váratlan.
Fekszem a fűben, testem föld öleli,
Az ég palástját lassan rám teríti.
Csillagok súgják: "Maradj még egy percre..."
S este betakar csillagfény-lepelbe.
Siófok, 2025. augusztus 3.
Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
(Anaforás leoninus)
Baki úr meg Bakiné, nem kedvelik tétlenkedést, de legjobban a serénykedést.
Baki úr szólt, asszony menjünk sétálni, vágyom, hogy többeknek sikerüljön ráfázni.
Bakiné asszonyság mondta, Főúton menjünk, gyárak, magánosok a mi terepünk.
(leoninus versszak csokor)
Csak úgy ballagtak mások sorsával szemben, vajh’ miért bíztak sokféle lehetetlenben.
{Gondolom én, hogy az ördög fattyai voltak, másoknak direkte ártani akartak.}
A szentcsalád -gyorsas- ballagásba fogott, a főúton, ahol sűrű népesség lakott…
Volt is rögvest egy bicajos fiatalkorú, kiszúrták a kerekét, volt rögtön ború.
Taxis megállt parkolóba, rohantak és belérúgottak a hátsó világítóba.
Jött arra egy óvodás rolleren, anyja üldözte, ők meg eljártak felöklelően.
Szentcsalád jól érezte magát, megcélozták kifőzdét és törték tulaj fakanalát.
Kinyílt gyártelep kapuja, osontak hegesztőhöz és kilökték kezéből… pisztolya…
Jól mókázott ez a két ’rosszcsont’, de kigyulladt a gyár, így hazafelé rohantak, de prompt.
Minek annyira rohanni, amikor nem is kergeti őket senki.
Láthatatlanok voltak, emberekkel mókázva örömmel harcoltak.
Törtek-zúztak, amihez hozzáfértek, bármerre is mentek ártottak a legénységnek.
Volt, hogy úgy sunnyogtak, lelökték a monitort, biztonsági őr vehetett új monitort…
Ahogy hazaértek nyugvóra mentek lelkek, "mert amit meg kellett tenni, azt megtettük"…
Bakiék foglalkozása, üldöznek mindenkit, 'aszta hegesztő üldöző mindenit'…
Nálunk nincs hétvége, szeretet ünnep se, dolgoznak és örülnek, ha barnul az ülep…
Van sokszor olyan, hogy belógnak stúdióba, Baki megfog szpíker feneket... marokba.
Máskor meg politikai vitába rájuk hozzák kakilást, azok meg hebegnek... Mást?
Vecsés, 2023. február 21. – Kustra Ferenc József – íródott; leoninusban a hibafeltárások segítése okán.
Baki úr meg Bakiné, nem kedvelik tétlenkedést, de legjobban a serénykedést.
Baki úr szólt, asszony menjünk sétálni, vágyom, hogy többeknek sikerüljön ráfázni.
Bakiné asszonyság mondta, Főúton menjünk, gyárak, magánosok a mi terepünk.
(leoninus versszak csokor)
Csak úgy ballagtak mások sorsával szemben, vajh’ miért bíztak sokféle lehetetlenben.
{Gondolom én, hogy az ördög fattyai voltak, másoknak direkte ártani akartak.}
A szentcsalád -gyorsas- ballagásba fogott, a főúton, ahol sűrű népesség lakott…
Volt is rögvest egy bicajos fiatalkorú, kiszúrták a kerekét, volt rögtön ború.
Taxis megállt parkolóba, rohantak és belérúgottak a hátsó világítóba.
Jött arra egy óvodás rolleren, anyja üldözte, ők meg eljártak felöklelően.
Szentcsalád jól érezte magát, megcélozták kifőzdét és törték tulaj fakanalát.
Kinyílt gyártelep kapuja, osontak hegesztőhöz és kilökték kezéből… pisztolya…
Jól mókázott ez a két ’rosszcsont’, de kigyulladt a gyár, így hazafelé rohantak, de prompt.
Minek annyira rohanni, amikor nem is kergeti őket senki.
Láthatatlanok voltak, emberekkel mókázva örömmel harcoltak.
Törtek-zúztak, amihez hozzáfértek, bármerre is mentek ártottak a legénységnek.
Volt, hogy úgy sunnyogtak, lelökték a monitort, biztonsági őr vehetett új monitort…
Ahogy hazaértek nyugvóra mentek lelkek, "mert amit meg kellett tenni, azt megtettük"…
Bakiék foglalkozása, üldöznek mindenkit, 'aszta hegesztő üldöző mindenit'…
Nálunk nincs hétvége, szeretet ünnep se, dolgoznak és örülnek, ha barnul az ülep…
Van sokszor olyan, hogy belógnak stúdióba, Baki megfog szpíker feneket... marokba.
Máskor meg politikai vitába rájuk hozzák kakilást, azok meg hebegnek... Mást?
Vecsés, 2023. február 21. – Kustra Ferenc József – íródott; leoninusban a hibafeltárások segítése okán.
Csendnek örültem…
Tavasszal a szép megújhodásnak örültem,
Nyáron a barnító napsugárnak örültem,
Ősszel a színkavalkádok örültem,
Télen hidegnek, hónak is örültem…
Tavasszag egy jó kis románcnak örültem,
Nyáron az együtt strandolásnak örültem,
Ősszel, lelkem szelek szárnyán… örültem,
Télen, testem jégen csúszkált… örültem…
Minden évszakban voltak viharok, de örültem,
Minden évszakban voltak szép napok, de örültem…
Tavasszal hallgattam lelkem megújhodásának zaját, örültem,
Nyáron alálltam, hallgattam a pára kapunak zaját, örültem,
Ősszel szélvihar elsodorta sityakomat, nevetve örültem,
Télen ritka hóviharban sétáltam egy jó nagyot és örültem…
A lelkem, csendben volt, de velem volt én meg csak örültem,
A lelkem nem üvöltözött, csendben jött, ennek örültem…
Manapság már a világ... lelkem is megbolondult, rájöttem, ennek nem örültem,
De hiába, mert észrevettem, hogy régi fájdalmakat énekel… nem örültem.
Vecsés, 2020 május 9. – Kustra Ferenc József – íródott: önrímesben.
Tavasszal a szép megújhodásnak örültem,
Nyáron a barnító napsugárnak örültem,
Ősszel a színkavalkádok örültem,
Télen hidegnek, hónak is örültem…
Tavasszag egy jó kis románcnak örültem,
Nyáron az együtt strandolásnak örültem,
Ősszel, lelkem szelek szárnyán… örültem,
Télen, testem jégen csúszkált… örültem…
Minden évszakban voltak viharok, de örültem,
Minden évszakban voltak szép napok, de örültem…
Tavasszal hallgattam lelkem megújhodásának zaját, örültem,
Nyáron alálltam, hallgattam a pára kapunak zaját, örültem,
Ősszel szélvihar elsodorta sityakomat, nevetve örültem,
Télen ritka hóviharban sétáltam egy jó nagyot és örültem…
A lelkem, csendben volt, de velem volt én meg csak örültem,
A lelkem nem üvöltözött, csendben jött, ennek örültem…
Manapság már a világ... lelkem is megbolondult, rájöttem, ennek nem örültem,
De hiába, mert észrevettem, hogy régi fájdalmakat énekel… nem örültem.
Vecsés, 2020 május 9. – Kustra Ferenc József – íródott: önrímesben.
Koldus ül az út szélén és lesi az úri népet.
Az ő lelke gúzsba kötve, nem teszi a szépet.
Csodálják nézését, irigylik szabadságát,
De nem kérnek belőle, semmiért, világért.
Dobnak neki alamizsnát, de kevesen. Aki…
A többség azt hiszi, látja őt valaki.
A koldus változtatni nem tud, csak ül a padkán…
Ruhája rongyos, szabadsága nincs; nem akarván.
Küzd tetvekkel, őt leköpő fenegyerekekkel,
Küzd az életével, benne a nagy szellemekkel,
Ahol nem fogadják őt be, mert csóri és szakadt,
Még az életet sem érdekli, ez csak elhaladt.
Aki koronahercegnek születik, király lesz,
Kapjon bár, jó nevelést, a másik csak koldus lesz.
Csak irigylik szabadságát, de felkarolni? Nem…
Egy senkiházi koldust nem látogat senki! Nem…
Vecsés, 2002. július 1. – Kustra Ferenc József
Az ő lelke gúzsba kötve, nem teszi a szépet.
Csodálják nézését, irigylik szabadságát,
De nem kérnek belőle, semmiért, világért.
Dobnak neki alamizsnát, de kevesen. Aki…
A többség azt hiszi, látja őt valaki.
A koldus változtatni nem tud, csak ül a padkán…
Ruhája rongyos, szabadsága nincs; nem akarván.
Küzd tetvekkel, őt leköpő fenegyerekekkel,
Küzd az életével, benne a nagy szellemekkel,
Ahol nem fogadják őt be, mert csóri és szakadt,
Még az életet sem érdekli, ez csak elhaladt.
Aki koronahercegnek születik, király lesz,
Kapjon bár, jó nevelést, a másik csak koldus lesz.
Csak irigylik szabadságát, de felkarolni? Nem…
Egy senkiházi koldust nem látogat senki! Nem…
Vecsés, 2002. július 1. – Kustra Ferenc József
