Szófelhő » állt
« Első oldal
1
...
of
24
Idő    Értékelés
Szívem sötét rejtekében elrejtőzöm én.
Fájó emlék gyötör, lelkem legmélyén.
Álmaimban is néha feltűnik,
Belém mélyeszti karmát, majd eltűnik.

Álmomban madár voltam.
Oly kecsesen száltam
Mert minden az enyém volt!
Amerre tekintesz, a föld és az égbolt,

Forró álmaimból felébresztettél.
Átöleltél, majd a nyakamba leheltél.
De ez is álom volt, mint minden jó...
Ami éberen megmaradt arra nincsen szó.

Üres az ágyam, magányosan álmodok benne,
Lassan telik az éjszaka, mintha idő sem lenne.
Az idő megállt számomra, beleolvadtam én.
Magányom felemésztett, s én gubbasztok a legmélyén.

Szívem sötét rejtekében elrejtőzöm én.
Fájó emlék gyötör, lelkem legmélyén.
Álmaimban is néha feltűnik,
Belém mélyeszti karmát, majd eltűnik.
Beküldő: Máhonfai Zsanett
Égi menedék

Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

Édesanyám emlékére.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Még gyermek voltam itt- e honban,
Egyedül éreztem magam családomban.
Beszéltem az éghez, könyörögve kértem,
Kit ott fent hagytam, adja ide nékem.
Emlékszem, tükör előtt álltam sírva kértem,
Mert a fájdalmam, oly nagy volt nékem.
Láttam magam a tükörben,
Tudtam, hogy kettő van belőlem.
Egy ki itt vagyok egyedül,
A másik, kit ott hagytam egyedül.
Hiányérzet fájdalma járta át testem,
De meghallgattatott könyörgésem!
Szóltak hozzám; Tarts ki!
Ikerlángod nem sokára érkezik.
Múlt az idő, az évek teltek,
Ahogy befogadott a föld,
Én úgy fokozatosan felejtek.
Az érzés megmaradt bennem,
Így felnőttként is az igazit kerestem.
Ám nem találtam sehol a másik felem,
Inkább egyedül éltem az életem.
Míg a sors váratlanul hozta elém,
Őt, az ikerlángom másik felét!
A felismerés érzése bennem,
Villámként hasított lelkemben.
Mily gyönyör és fájdalom egyben,
Hiszen előttem áll Ő a másik felem!
Megtaláltam végre, kit egy életen át kerestem,
A sors úgy hozta, hogy már nem érinthettem.
Más utakon járunk itt-e földi világban,
Dolgunk végeztével találkozunk az égi világban.
Most még a fájdalom járja át lelkem,
Tudom, nem lesz könnyű életem.
Míg itt vagyok, mindig hiányzik másik felem,
Soha sem lesz már talán boldog életem.
Várom, hogy lejárjon időm, mit kiszabott sorsom,
Amikor eljön az utolsó órám,
Reményteli lesz távozásom!
Hiszen vár minket oda át az igazi otthon,
Hogy kettészakadt lelkünk örökre összeforrjon!
Beküldő: Poór Edit
Születésemkor elindult egy hajó az élet útján,
Gyermekként nem gondolkodtam kormányzásán.
Folyóvize partmentén vitte hajómat előre,
S mindig volt ki a kormányhoz állt előre!
A folyó egyszer csak tengerbe torkollott,
Látóhatár és természet megváltozott.
Nem kímélték hajómat az erős hullámok,
Bár ekkor már, én voltam a kormányos.
Tudtam, hogy a viharral meg kell küzdenem,
Mert ettől fog függeni a további életem.
Hajóm a viharoktól kissé megtépázva,
Újult erővel haladt az óceán irányába.
Itt már minden csendes és nyugodt,
A hajóm kikötésre várva keres partot.
A béke szigetét megtalálva,
Szivárványon kel át majd egy újvilágba!
Beküldő: Poór Edit
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák